Cullberg Balett: Empty House, Negro con Flores, Walking Mad / Táncfórum 2009
2009.04.22.

A Cullberg Balett vendégszereplése újabb bizonyíték arra, hogy attól, hogy valaki halálosan komolyan veszi a táncot mint szakmát, nem kell, hogy halálosan komolyan vegye önmagát is. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

Jelenetek a Negro con flores című előadásból
Jelenetek a Negro con flores című előadásból
A svéd Cullberg Balett élén olyan koreográfus-nagyságok álltak már, mint Mats Ek vagy Carolyn Carlson, de a 2003-2008 között művészeti igazgatóként ténykedő Johan Inger – a szóban forgó est koreográfusa – sem okoz csalódást. A Táncfórum második estjén egy kiválóan szerkesztett, elegáns, de kevéssé felkavaró darabtól egy egészen elbűvölő abszurdig ível a Cullberg Balett hazai bemutatkozása, pontosabban a jelenlegi Cullberg Baletté, hiszen a „régiek” két és fél évtizeddel ezelőtt jártak már nálunk. Nyilvánvaló erőssége a svéd társulatnak a számos nemzetiség tagjai közül toborzott táncosok profizmusa, a koreográfiákban fellelhető koncepcionális gondolkodás és a sajátos humor, mely nem csupán a szereplők játékában, de a zenei alap kiválasztásában vagy a fénytervezésben is egyaránt tükröződik.

Az Empty House Lajkó Félix muzsikájára épül. A féktelen hegedűszó mintha örvényszerűen rántaná be a táncosokat. Amit érdemes megszoknunk már a kezdetektől, hogy Johan Inger nem frontálisan komponálja a darabjait, jóval komplexebb, rafináltabb szerkesztési elveket használ: az eleven, lüktető, bonyolult mozgásmozaik befogadásáért meg kell küzdeni rendesen. Nagyon kimunkáltak a dinamikai váltások, gyakori, hogy a résztvevők többsége mozdulatlan, és csak egy szólista vagy egy kettős ugrik ki az állóképből, sok a monoton, meditatív mozgássor, amikor egy-egy táncos körben jár, miközben társa energikusan lendül, vagy éppen meg sem mozdul. Rohanó alakok vágtáznak át olykor a színen, és ahogy egyik-másik táncos átviharzik a színpadon, mintha a többieket is felrázná merengésükből.

Bár nagyon tetszetősek a formai játékok, mégis van egy kellemetlen érzésem a nemi szerep-leosztások kíméletlenségével kapcsolatban: a nyitó képben egy férfi egy a lendülettől szinte szétszakadó táncosnő körül kering, a középső részben szintén hangsúlyosabb a táncosnők jelenléte, mint a táncosoké, mintha ők pörgetnék be a férfiakat is, a záró képben viszont a lassú köröket rovó férfialak női partnerét meghunyászkodó, görnyedt, mozdulatlan pózba állítja be. Erről nekem Forgács Zsuzsa egózsugorítója ugrik be, azaz egy kivénhedt bokszoló, aki addig üti az úgymond túlságosan energikus és „túlméretezett egójú” nőket, míg molyrágta, roggyant, lukas kis nejlonzacskóhoz hasonlatossá nem válik az egójuk – csak hogy végre ne essenek tőlük pánikba a férfiak, és alkalmassá váljanak a hagyományos párkapcsolatra.

A koreográfus Negro con Flores című munkájában minden a fény-árnyék hatások köré szerveződik – a szellemes fényterv Erik Berglund munkája. Viszonylag sötét a tér, csupán három fényforrás világít, egy mozdulatlan, egy redukáltan mozgatható és egy tetszőlegesen variálható. A színpad egyik sarkába letett, világító tévéképernyőn alvó embereket látunk (videó: Anders Amrén), fent tompa fényű lámpa himbálózik, mely tetszőlegesen rángatható, így az általa megvilágított fénykör nagysága is változtatható, és van még a színpadon egy hunyorogtatóan éles fényű neoncső, melyet a táncosok az egész darabban ide-oda hurcolnak.

A darabban a kis társaság teljes szociometriája leképeződik, már amennyiben nagyon figyelünk az árnyékban, a háttérben maradó interakciókra is, mivel a koreográfus rafinált módon a sötétbe rejti a fontos momentumokat. Vonzódás és elhárított közeledés, irigység, féltékenység, félreértés, megannyi közösségszervező és -bomlasztó erő tükröződik a színpadi találkozásokban. A neonfény és a pislákoló lámpa jelöli ki, hogy mi válik hangsúlyossá a színpadon, de ez persze csupán egy tetszőlegesen kiragadott töredéke annak az áthatolhatatlan érzelmi szövevénynek, mely egy közösség tagja között húzódik. Általánosabb emberi gyarlóságok is leképeződnek: valaki például szeretne mindenáron a lámpa által körülhatárolt fénykörbe (a reflektorfénybe) bejutni, de hiába, a többiek rendre elrugdossák onnan, majd pár perccel később a mozdulatlan test fölé már ugyanazok emelik stréberül a fényt: hiába, a halott művész a jó művész, és a miénk. További fontos kellék a színpadon egy tucatnyi vörös rózsa, mellyel például egy férfi egy közönyös táncosnőt kerülget, de egy másik férfi táncos érdeklődését váltja ki, aki a hirtelen viszonzott vonzalom elől már finnyásan elkocog. Kiváló emberismerettel prezentált szellemes tárlat az emberi természet visszásságairól.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Fotó: Szkárossy Zsuzsa
A harmadik darab különlegessége, hogy Ravel táncszínpadokon számtalanszor (f)elhasznált Boleróját helyezi egészen meglepő, derűsen infantilis kontextusba. Ez valóban szokatlan, hiszen ez a zenemű általában kifejezetten „szenvedélyes” (ajaj!) interpretációkat indukál. Nos, ez esetben a közkedvelt női-férfi tematika alvajárók kontra manók párharcára módosul, a szereplők mind hálóruhaszerű lepelben libegnek, szédelegnek, futkosnak a színpadon, a férfi táncosok mindezt olykor kis csúcsos, színes sapkában vagy Chaplin-kalapban teszik.

Abszurd humorral tálalt, szürreális utazás Inger Walking Mad című munkája, ami meglehetősen szabadon kezeli Ravel darabját is, olykor eltorzítja a hangot, máshol hozzátold egy keveset. A látványt uraló, mozgó, többfunkciós díszlet egy tetszőlegesen tologatható fal, melyen váratlanul ajtók nyílnak és csukódnak: elválasztanak, összezárnak és átengednek. Erre a falra fel lehet kapaszkodni, szétnyíló részein át lehet kukucskálni, hátha felbukkan egy újabb szédült figura, a fal két végén megjelenő testrészek pedig érzékcsalódást okoznak. Ez az olykor szinte cirkuszi látványosságba átcsapó, szemtelenül komolytalan játék rendkívül üdítőnek, frissnek hat, a kába nőket üldöző manósapkás hímecskék pedig még sokáig kísérleti fognak.


Vö. Horeczky Krisztina: Északi pszichó 
Viola Szandra: Vendég - Játék 
Szoboszlai Annamária: Tompa fények

Cím:  Empty house,  Koreográfia, díszlet és jelmez:  Johan Inger,  Zene:  Lajkó Félix,  Jelmez:  Mylla Ek,  Fényterv:  Erik Berglund,  Videó:  Anders Amrén,  Cím:  Negro con flores,  Koreográfia, díszlet és jelmez:  Johan Inger,  Zene:  Stefan Levin,  Fényterv:  Erik Berglund,  Videó:  Anders Amrén,  Cím:  Waking mad,  Koreográfia, díszlet és jelmez:  Johan Inger,  Zene:  Maurice Ravel,  Fényterv:  Erik Berglund
Megítélt támogatás: 9 500 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Táncfórum 2009 megrendezésére (2009)