A Szimfonikus Körkép elnevezésű sorozat két szempontból is fontos esemény, egyrészt fővárosi fellépési lehetőséghez juttatja a vidéki együttesek sorát, másrészt minden együttes egy kortárs magyar művet is hoz magával: ezzel a körkép hozzájárul nem csupán a kortárs művek megismertetéséhez, hanem születéséhez is, hiszen sok szerzeménynek a Körképen volt az ősbemutatója. A fellépők szívesen választanak Orbán György-darabot, ami érthető, hiszen Orbán nagyszerű hangszerelő, s eddig elhangzott művei gond nélkül illeszkedtek a romantikusokra támaszkodó repertoárba. A második legnépszerűbb szerzőnek Madarász Iván tetszik. A székesfehérvári együttes, mivel vezetőjük hazánk legelismertebb fuvolaművésze, Drahos Béla, természetesen egy fuvolaművel készült: elsősorban nem is Madarász kompozíciója, hanem sokkal inkább annak előadása vált az est egyetlen igazán emlékezetes szakaszává.

Az Alba Regia Szimfonikus Zenekar

Ha a Szimfonikus Körképet bemutatkozási lehetőségnek fogjuk fel, akkor akár azt is megkockáztathatjuk, hogy ez az az esemény, ahol fel lehet fedezni a sajnálatosan kevesebbet szereplő együttesekben az ígéretes tehetségeket, komoly kvalitású muzsikusokat. Így az Alba Regia Szimfonikus Zenekar számos tagjának helye lenne egy összefogottabban játszó, jobban együttzenélő, nagyobb élvezettel, nem görcsösen muzsikáló együttesben, különösen az első hegedűsnek, Éder Pálnak, aki leginkább Liszt Koronázási miséjében teljesített az átlag felett. Szépen, kiegyensúlyozottan játszotta a szólókat, szigorúan, néha keményen odanézve vezette a vonósokat, akikkel nem is volt annyi baj, mint a Trisztán Előjátékában és az Izolda szerelmi halálában nagy terhet cipelő fúvósokkal, akik – különösen a fafúvósok – nem egyszer vétették el a tempót, fújtak mellé, és egyáltalán: majdnem a koncert végéig bizonytalankodtak. A Drahos Béla vezette együttes egyébként színesen, korántsem unalmasan adta elő Wagner operájának részleteit; csupa ragyogás, hajnali, erős fény volt ez a zene, elsősorban a karmesternek köszönhetően. A zenekar olykor nem tudta követni a karmester instrukcióit, és vagy lemaradt, vagy nem azt játszotta, amit Drahos határozottan és elszánt kért tőlük.

Madarász Iván

A MűPa Körképének legkényesebb momentuma, hogy rendre elővezet a népszerű és nagy művek árnyékában nem ritkán súlytalannak tűnő kortárs magyar darabokat is: ilyenkor ritkán esik meg, hogy a kompozíció előadására is akkora figyelmet fordít a zenekar, mint Wagner, Liszt vagy Richard Strauss műveire. Úgy éreztem, mivel a Madarász-mű fokozott odafigyelést igényelt, többet foglalkozott vele a zenekar, mint a program többi darabjával. Madarász Iván Concerto FLA név alatt szereplő munkájának címe – mely mű némely részlete számomra egyenesen Rousseau-nak a barokk zenéről írt szócikkét idézte fel („a harmóniák zavarosak, telezsúfolva modulációkkal, disszonanciákkal, a dallam érdes és kevéssé természetes, az intonáció nehéz, a tempó erőltetett”) – a fuvola-flauto szóra utal, bár nem nehéz asszociálni a művészek doktori fokozatára, a DLA-ra sem. Vagyis tulajdonképpen fuvolaverseny, amely a szerző mesterségbeli jártasságról is tanúskodik. Nem csupán zeneismeretéről, összhangzattani és hangszerelési ismereteiről, de hangszerismeretéről is. A fuvolára írt kortárs művek közül azzal mindenképpen kiemelkedik, hogy a szóló nagyon fuvolaszerű: sokat bíz a fuvolistára (azt a hatást kelti, hogy a szóló jelentős része improvizáció). Első ütemei a Deep Purple Smoke on the Water című opuszának kezdetét idézik meg. A mű – bár lehet, hogy ez csupán érzékcsalódás volt – szimmetrikus (nem egyszer úgy éreztem, pontosabban érteném a zeneszerző gondolatait, elképzeléseit, ha látnám a kottát). A Trisztán után olyan volt, mintha egyenesen a Wagner-opera dekonstrukciója lett volna: egyes borzalmasan nehéz futamokban a free jazzt hallottam keveredni Wagnerrel. A mű próbára tette a vonósokra fogyatkozó zenekart is, akik olykor doboltak, olykor csak ütögették a hangszerüket; a hozzám közel játszó nagybőgősök többnyire csak sul ponticello (a lábhoz közel), illetve martellato (kalapálva) játszottak.

Drahos Béla

A szünet után csendült fel Liszt Ferenc monumentális műve – melyet Ferenc József magyar királlyá koronázásra írt (köztudott, hogy Erzsébet királynő kényszerítette ki, hogy a művet Liszt, és ne az udvar hivatalos zeneszerzője komponálja) –, a Koronázási mise. Korántsem vagyok bizonyos benne, hogy ez után az előadás után is oly melegen ünnepelte volna (a Mátyás Templomba annak idején meg nem invitált) Lisztet az utcán a tömeg. A sok környékbeli kórust – Primavera Vegyeskart (karigazgató: Szabó Adrienn), Alba Regia Vegyeskart (karigazgató: Kneifel Imre), Dunaújvárosi Vegyeskart (karigazgató: Tóth Péter) valamint Veszprém Város Vegyeskarát (karigazgató: Erdélyi Ágnes) – megmozgató esemény sajnos tisztes unalomba fulladt. A Mise némely részletében – Credo, Kyrie – a kórusok szétcsúsztak, a szólamok rendületlenül késve léptek be, elnyújtva az amúgy is kínosan hosszú koncertet. Sem Drahos Béla, sem a kórusvezetők nem vették figyelembe Liszt utasítását: a művet az előadók ünnepélyes tempóban adják elő, de óvakodjanak attól, hogy az vontatottá váljék. A szólistákat a monumentális kórus és a sokat vibráló zenekar együttes erővel nyomta el, így azok teljesítményéről érdemben nehéz lenne szólni.