Csalog Gábor, Varga István és Tfirst Péter / Haydn billentyűs muzsikája, Haydn Év 2009
2009.04.17.

A Bartók Rádió nagy márványtermi Haydn-sorozatának – nevezzük talán Haydn-maratonnak – április 13-i hangversenyén újabb trió-formáció mutatkozott be. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Csalog Gáborhoz (zongora) és állandó gordonkás-partneréhez, Varga Istvánhoz ezúttal alkalmi résztvevőként, sőt beugróként Tfirst Péter (hegedű) társult. A műsoron két, az 1770-as évek elején komponált csembalószonáta és két, az 1790-es évek közepéről származó zongorás trió szerepelt.

 

Csalog Gábor
Csalog Gábor
A Hob. XVI:26-os A-dúr szonátában Csalog vibráló, áttetsző hangot kísérletezett ki, csípős előkékkel, élesen hasító disszonanciákkal, karcsú, rövid hangokra alapozott basszussal, száraz akkordokkal, szuggesztív agogikával, remek staccato menetekkel. Megtalálta tehát azokat az eszközöket, melyekkel egy csembalóra koncipiált zenei szövetet a lehető legnagyobb hatásfokkal lehet a hallgató előtt zongorán feltárni. Csalog ezenfelül alkati okokból is ideális Haydn-játékos: megvan benne a (szellemesség- és meglepetéskultusszal gondosan leplezett) haydni ízlésbeli szigorúság – rendben, Csalognál inkább aszkézis –, amely a szubjektív érzelmi kitárulkozást grammra adagolja, és ezzel persze hatását erősen fel is fokozza. A darabban tetszett még a nyitó tétel anyagainak plasztikus és differenciált megjelenítése, az egész tétel mindvégig érdekfeszítő megformálása, továbbá a zárótétel lendületes, könnyed virtuozitása. Kérdésként merült fel – itt és az egész koncert folyamán –, hogy a hangok megszólalásának időnkénti egyenetlensége a zongora beszabályozási problémájának tudható be, vagy pedig a könnyű billentéssel járó fokozott kockázat következménye-e.

 

A triók közül elsőként a – harmadmagával – szép Rebecca Schroeternek ajánlott fisz-moll darab szólalt meg. Haydn triói a korabeli szemléletben billentyűs kompozíciók voltak, kiegészítő vonós szólamokkal. Elsősorban a gordonka szerepe korlátozódott a zongoraszólamban való feloldódásra, a hegedű ennél lényegesen több önállósághoz jutott. Sajnos Tfirst Péter a felnyitott fedelű zongora mellett hangerőben eléggé háttérbe szorult, és csak ritkán tudta felhívni magára a figyelmet.

 

A nyitó tétel egy cseppet gyorsnak tűnt számomra, amit a szívdobbanásszerű hármas hangismétlések sietőssége is aláhúzott. De a Fisz-dúr lassú tétel is meglehetősen kielégületlenül hagyott. A 102. szimfónia fenséges lassújának ez a kamarazenei variánsa mindenképpen rendkívül nehéz feladat elé állítja az előadót, aki a szimfóniatétel hangzását tekinti mércének; itt azonban Csalog talán egy fokkal szigorúbb is volt a kelleténél, hiányzott a díszítéseivel is éneklő alapdallam végtelen nyugalma, s a tempó a hegedűs számára is némi hajszoltsághoz vezetett. Igaz, Csalog emlékezetesen szépen tette helyére a visszatérésre rávezető mennyei akkordmenetet. A legmeggyőzőbbnek a zárótétel bizonyult, s itt felfigyelhettünk a „szürke eminenciás”, Varga játékának hangszín és intonáció szempontjából hibátlan és élményszerű alkalmazkodására, amely mindkét trióban emlékezetesé tette játékát.

 

Tfirst Péter
Tfirst Péter
A Hob. XVI:44-es g-moll szonáta előadása megint választékosnak és példásan világosnak, retorikailag meggyőzőnek bizonyult, tisztán csengő magas regiszterrel, rajzos, nonlegatós basszussal. Ha kifogásolnivaló lehetett rajta, akkor az a több hangból álló előkecsoportok jellegzetes elsietése, expresszív-melodikus tartalmuk elsikkadása volt.

A C-dúr trió – amelynek ajánlása Therese Jansennek, Haydn londoni zongoravirtuóz-barátjának szól – tartalmazza Haydn valószínűleg legbriliánsabb zongoraszólamát. Csalog remekül meg is felelt a kihívásnak; az első tételben szépek voltak például a Haydn által előírt, „rossz” ütemrészre eső akcentusok, vagy a visszatérés előkészítésének varázslatos pillanatai. A hegedű- és zongoraszólam azonban nem mindenütt volt tökéletes szinkronban, s ez helyenként nyugtalan benyomást keltett, jóllehet Tfirst is mindvégig korrektül játszott. A „sírnivalóan szép” (Komlós Katalin) A-dúr lassú tétel viszont gyönyörűen, élményszerű agogikákkal szólalt meg. A zárótétel ismét hajszálnyival gyorsabb volt a kelleténél: a dévaj öröm vadságba hajlott, a hegedű számára pedig fölösleges (bár megoldott) nehézségeket okozott. Azért alapvetően mégiscsak azt a tételt hallottuk, amit Haydn megírt: fiatalos fékezhetetlenségű, szinte eksztatikus zenét. Igaz is: a legeksztatikusabb pillanatokban megjelenő pontozott ritmusú hegedű-anyagban Tfirst Péter bizonyította, hogy nem a puszta kísérő szerepében volt jelen a beugrásával megmentett hangversenyen.


A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Haydn Év 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Szerző: Malina János
Helyszín:  A Magyar Rádió Márványterme,  Időpont:  2009. áprils 13.