A Bécsi Állami Opera koncertszerű produkciójának, s vele a budapesti testvérintézmény főzeneigazgatójának zajos sikerét hozta az idei Tavaszi Fesztivál zárórendezvénye. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.
Ha akad opera , amir ő l a szó megközelít ő leg szoros értelmében mindent elmondtak már , akkor ez az opera nyilvánvalóan csakis a Don Giovanni lehet . Filozófusok és esztéták , szavatolt lángelmék és hétpróbás skriblerek két évszázados sora elemezte , s egyszersmind glorifikálta a Don Juan – téma mozarti földolgozását , s ez a tény nemcsak a polgári társaság szánalmára d ő rén áhító kritikus dolgát nehezíti meg , hanem – ami ennél százszorta fontosabb – a m ű mindenkori el ő adói számára is feladja a leckét . Nekik ugyanis egyszerre kell állniuk az összehasonlítást a közönség fülében váltig motoszkáló hangzó emlékekkel ( Fritz Busch felvételét ő l , Giulinin át egészen Harnoncourtig , és tovább ), valamint érzékletessé tenniük a Don Giovanni okkal eszményített sokrét ű ségét , s az operák operájá n alapuló soktornyú bölcseleti felépítményt .
Fischer Ádám
Nos, a M ű vészetek Palotájá ban megrendezett koncertszer ű el ő adás kivonta magát ez utóbbi feladat alól , ám a produkció színvonalát , igazi operai élményét észben tartva , mégis legfeljebb az engesztelhetetlen maximalizmus ítélheti könnyebb útnak , vagy pláne felszínesnek a bécsi vendégjátékosok megoldását . Ő k ugyanis vígoperának játszották Mozart m ű vét , ám de oly élvezetesen , hogy az jószerével kárpótolt a metafizikai mögöttes többszörös (s ne kerteljünk , néha -néha bizony zavaróan didaktikus ) körülrajzolásának eseti mell ő zéséért . Evilági vígoperát látva , ilyesformán magunk is egyhamar elszakadtunk a filozófia terminológiájától , hogy a Fischer Ádám által vezényelt , s egyúttal angyali der ű vel szemlélt el ő adásból kiérezzük – Psota Irén találó szóalkotását kikölcsönözve – a “zsabadát” . Azt a zsibongató , kellemesen izgalmas , ujjongó érzést , amit nemcsak egy új szerelem , de lám egy jól ismert opera sikerült , lendületes interpretációja is kiválthat az emberb ő l .
Ildebrando D’Arcangelo
Lelkesült közérzetünk letéteményeseinek sorában a megosztott els ő hely Fischer Ádám ot, a Bécsi Állami Opera Zenekará t, valamint a recitativók csembalókíséretét mesterfokon ellátó Speranza Scappucci t illette meg , azonban rögvest utánuk a címszerepl ő, Ildebrando D’Arcangelo következett . A széphangú basszbariton egyszersmind szép férfi is , akinek éppenséggel nem esett nehezére eljátszani az elegáns , s egyúttal közveszélyes , nagytermészet ű férfibestiát . Don Giovannija bizonnyal nem t ű nt ki nemességével , sem démoni jellegével vagy drámai súlyával , ám szerepbéli legitimitása ett ő l még nem lett kérdésessé . Tesztoszteronban dúslakodó figurája hiteles n ő bolondítónak mutatta , míg komikus mikrojátékai az – ezúttal igénytelenebb Don Giovanni – lenyomatként aligha értelmezhet ő – id ő söd ő, kopasz és korpulens Leporellóval ( Wolfgang Bankl pompás alakításában ) önfeledt színpadi lényként tették figyelemreméltóvá személyét . ( Így például az úr és a szolga második felvonásbéli ruhacseréje a testalkati különbséget ragyogóan kijátszó , a levett frakkokat egy lendülettel vissza is cserél ő önironikus gesztussal vált emlékezetes poénná , s hasonlóan jól kamatoztak a két énekes egymást parodizáló gesztusai is .)
Krassimira Stoyanova
A vígoperai jelleg mindazonáltal korántsem jelentéktelenítette el a m ű sötétebb , fájdalmasabb perceit : Donna Anna és Donna Elvira portréja egyaránt megrendít ő szépséggel rajzolódott ki el ő ttünk ez estén . Krassimira Stoyanova megbolygatott méltóságú , az erotika – és vonzalommentes jegyesség nyugalmából végérvényesen kiragadott Donna Annája és az Aga Mikolaj formálta Donna Elvira elárultatása és szívszorító magánya együttérzést és rokonszenvez ő fájdalmat csempészett mulatságunkba . Aminthogy a bosszúra esketett v ő legény , a derék Don Ottavio ( Saimir Pirgu ) is empátiára késztetett szerelmetes, nyárspolgári mulyaságának gyönyör ű en formált , s tüntetően jó ízléssel el ő vezetett szólamával .
A nép egyszer ű gyermekeit megjelenít ő Zerlina – Masetto – vonal (Alexandra Reinprecht és Nagy Zoltán ) ez alkalommal talán jelentéktelenebbnek bizonyult a kívánatosnál , ám az összbenyomást mindez alig – alig csorbította . A diadalmas ováció méltán megillette a bécsieket , s ezúttal a bírálónak sem esett nehezére néhány felkiáltással hozzájárulni az idei fesztivált beszeg ő ünnepléshez .
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Molnár Szabolcs: A szomszédvár hódítója Szilgyo: Bécsi vér Fáy Miklós: A gördülő opera Mátrai Diána Eszter: A híres csábító és a varázspálca Bóka Gábor: Győznek a rosszfiúk? Péteri Lóránt: Szomszéd vár Koltai Tamás: Operazsongás / Operák a Tavaszi Fesztiválon
Bírom a kritikát. Na, erre befizetek! Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!
Előfizetek