Nagy Péter zongoraestje / Zeneakadémia
2009.04.14.

Az 1960-ban született Nagy Péter egyike volt a Kocsis-Ránki-Schiff belsőhármas utáni generáció legtehetségesebb zongoraművészeinek. Aztán főleg külföldön élt, és kissé elvesztettük a szemünk elől, noha pár éve emlékezetes estet adott Leonidász Kavakosz társaságában. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Mostani koncertje alkalmat kínált arra, hogy rajzosabban is megismerjük művészi arcélét.

Hatalmas műsor. Beethoven kései A-dúr szonátája (op. 101), aztán a repertoár egyik minden értelemben legkockázatosabb műve, Schumanntól a C-dúr fantázia, szünet után pedig Schubert egyik utolsó remeke a c-moll szonáta (D. 958). Ilyen szellemi dimenziójú program láttán a hallgatót szent rémület szállja meg, és elgondolkodik, vajon nem istenkísértés-e ez az összeállítás. Hiszen itt minden műben újrakezdésre kényszerül a művész (és persze a hallgató is), három teljes univerzum, három egymástól, ha nem is gyökeresen, de alapjaiban mégis eltérő világábrázolás – hogy a technikai nehézségekről ne is szóljunk. Sajnos aggodalmunk nem bizonyult alaptalannak.

Nagy Péter
Nagy Péter
Nagy Péter már a Beethoven-szonáta első ütemeiben letette névjegyét, amennyiben meglehetősen kopogós, korántsem szép hangon, kissé kontúrtalan ritmusban szólaltatta meg a bevezető, általában álomszerűnek játszott, már-már a szentimentális Schumannt idéző frázist, a darab egyik központi gondolatát, mely aztán idézetként a negyedik tételben is visszatér. Ha most belegondolunk, hogy Beethoven – hangsúlyozottan németül, és nem az ilyen esetben bevettnek számító olasz nyelven – azt írta oda: „mit der inningsten Empfindung”, vagyis „a legbensőbb/legmélyebb érzéssel/érzékenységgel/ kifejezéssel”, akkor kissé elcsodálkozhatunk, mennyire szárazon és semmire sem kötelezően szólalt meg ez az amúgy elbűvölő kis motívum. A továbbiakban sem sok változott, a második tétel a szerzői szándéknak megfelelően valóban indulószerű volt, de roppant görcsös, szinte csörömpölő hangon riogatott; a harmadik tétel (felirata: „lassan és vágyteli hangon”) totálisan üres, érzelemfosztott hangfestést hozott, a negyedikben pedig nyoma sem volt annak a megdicsőülésnek, amely azért mégis Beethoven formálásának egyik döntő sajátja. Magyarán: elhangzott a zongorairodalom egyik legszívhezszólóbb remeke, és a hallgató csodálkozva ült a helyén: történt valami egyáltalán? Nagy Péter talán átgondolt koncepcióból játszott ilyen szárazon és úgyszólván romantikamentesen, de az érzelmeket lemészároló, hűvös – egyébként tökéletesen legitim – interpretáció még nem azonos a szenvtelenséggel. Márpedig az A-dúr szonáta ezzel tűnt fel ezen az estén.

Schumann kolosszális darabjában már nincs, vagy alig marad helye a visszacsavart lángnak, és Nagy Péter valóban nagy elánnal csapott bele a fantasztikus futamok fölött imbolygó főtémába. De ezúttal annyira sok pedált használt, annyira összezsongatott mindent, hogy a forma helyett amolyan alaktalan masszát kapott a hallgató; áradást, amelynek sem iránya, sem alakja sem volt világosan appercipiálható. Ennyire mégsem romantikus Schumann. A második, induló tételben azt érezhettük, hogy a művész talán nem is uralja teljes mértékben a partitúrát, és alig képes úrrá lenni a hajmeresztő technikai nehézségeken. Melléütéseket, tévesztéseket azonban könnyen megbocsát a hallgató, ha helyette őszinte muzsikálást kap, ha érzi, hogy a művész valami nagyon fontosat és személyeset szeretne közölni vele. Ám éppen ez hiányzott Nagy Péter Schumann-játékából. Színtelen-szagtalan zongorázás volt ez, bármiféle költészet nélkül.

Franz Schubert
Franz Schubert
Ám a második részben valami történt. Nem csoda, de némi elmozdulás a kifejezéstelenség teljes nullpontjáról. Nagy Péter energikusan, kopogós száraz hangon indította Schubert a szenvedélytől szinte túlcsorduló c-moll szonátájának első tételét. És ami a koncert első részében kissé hamis pátoszt és üres szónokiasságot hozott, az most érvényes és meggyőző megszólalássá vált. Most éppen azt érezhettük, amit korábban alig, hogy a művésznek van személyes köze ahhoz a darabhoz, amit előad. Ennek a Schubert-interpretációnak volt koncepciója, és azt Nagy Péter – ha nem is makulátlanul – de képes volt végigvinni, hitelesen igazolni. A második tétel szépséges depressziója meggyőzően hangzott, a menüett tétel feloldást hozott – bár a trió szakaszban ezúttal is megszólalt néhány modorosabb megoldás, de a hitelességet, az őszinte átéltséget ezektől sem lehetett megtagadni. A perpetuum mobile mozgását idéző 6/8-os negyedik tétel – ettől még Richter is rettegett! – igazán virtuózan és olykor lehengerlően pergett végig a teremben, Schubert ritmikus-motivikus monomániáját némi mosolygós játékossággal oldotta fel a zongorista.

Szóval szerfölött ellentmondásos, néha kissé idegesítő koncertet hallhattunk, amely után még mindig keressük Nagy Péter művészi arcképét.


Vö. Leopoldi Lipót: Érzelmetlenség

Szerző: Csont András
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2009. április 7.
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A Jakobi Koncert Kft.-nek a Zongora sorozat 6 hangversenye megvalósítására a Zeneakadémia nagytermében (2008)