Célegyenes

Az angol nyelvben a „boat people” kifejezés azokra az illegális bevándorlókra és politikai menedékjogot keresőkre utal, akik harmadik világbeli hazájukat apró, zsúfolt lélekvesztők fedélzetén hagyják el, és próbálnak meg azokkal eljutni valamelyik nyugati ország partjaihoz. Több filmalkotó is foglalkozott már a tengeri embercsempészettel: Gyöngyössy Imre és Kabay Barna 1987-ben forgattak ilyen témájú dokumentumfilmet Boat People címmel. Valószínűleg az elsőfilmes ausztrál Michael James Rowland Célegyenes (Lucky Miles, 2007) című munkája eddig az egyetlen, amely a „humoros dráma” műfajában tett kísérletet a jelenség bemutatására, méghozzá elég meggyőző eredménnyel.

Igaz, Rowland iraki és kambodzsai hősei már túl vannak a tengeri utazás viszontagságain. Egy indonéz halászhajó nemrég rakta le őket Ausztrália délnyugati partjainál, az embercsempészek elmondása szerint egy nagyváros közvetlen közelében. Azonban az első homokbuckát megmászva nyilvánvalóvá válik, hogy felültették őket: a szemhatárt végtelen, sziklás sivatag tölti be. A határsértők, később kiegészülve az időközben hajótörést szenvedő embercsempészekkel, nemzetiségek alapján különböző csoportokban indulnak el a „lucky country” meghódítására. A lemorzsolódók egyedül folytatják útjukat, melyek néha akaratlanul is összefutnak másokéval.

Célegyenes

Az idő legnagyobb részében egy így kialakult háromfős multikulturális csoport és a nyomában járó ausztrál határőrök útját követjük végig. Mindebből mégsem egy hagyományos western-dramaturgiára épülő üldözéstörténet kerekedik ki: a lassú tempójú elbeszélésben inkább az ausztrál kultúra toposzai köszönnek vissza. Az indonéz-iraki-kambodzsai hármasra útja során nem az emberi tényező jelent igazi veszélyt, hanem sokkal inkább a felfoghatatlan léptékű és kietlen, kopár természet, amely hamar összekovácsolja az egyetlen vizespalackon osztozó társaságot. A csoport tagjai a vadonban nyilvánvaló különbségeik ellenére is gyorsan magukra öltik az ausztrál identitás részeként mitizált bajtársiasságot.

Hogy itt az ausztrál társadalom leképezéséről van szó, azt az is sugallja, hogy a határőrök szintén háromfős csapata etnikailag ugyanolyan heterogén, mint az üldözötteké. A karhatalom képviselői egyébként meglehetősen hajlamosak a naplopásra és végül kezesbáránynak bizonyulnak, de az általuk elfogott kisebb-nagyobb csoportok sorsa ettől még lehetne tragikus. Ám tudjuk, hogy a filmben nem az, mert a történet 1990-ben játszódik, amikor még nem volt érvényben az a néhány évvel később meghozott törvény, amely a vízum nélküli határátlépőket automatikusan fogolytáborba irányítja, ahol azok hónapokat vagy akár éveket is várhatnak a menekültstátuszra. Ezzel az ország – emberi jogi szervezetek vádja szerint – figyelmen kívül hagy egy 1951-ben hozott ENSZ-egyezményt a menekültjogokról, amire a film során Youssif, az iraki mérnök még optimistán hivatkozik. Az időpont tudatos megválasztása azt sugallja, hogy az eseményeket mai kontextusban nehéz lenne ugyanebben a könnyed stílusban ábrázolni.

Che – Az argentin

Tavaly egy New York-i sajtóbeszélgetésen Steven Soderbergh amerikai rendező úgy jellemezte kétrészes, több mint négyórás, Che Guevaráról szóló életrajzi filmjét, hogy az olyan állóképességet kíván a nézőtől, mint amilyent az argentin forradalmár követelt meg a saját embereitől. A Titanicon ezt azért nem élhettük át, mert a fesztiválon csak az első epizódot (Che – Az argentin, 2008) mutatták be. A nemzetközi sajtóból annyi ismeretes, hogy a két film erősen megosztotta a nézőket és a kritikusokat, akik közül többen azt kérték számon a munkán, hogy miért nem világítja meg jobban Guevara kíméletlen arcát és szerepét a forradalom utáni kubai kormányban.

Bár életrajzi film, a Che – Az argentin nem foglalkozik részletesen azzal a kérdéssel, hogy hogyan lett az argentin orvosból gerillavezér Kubában. Igaz, az előzmények feltárást részben megspórolta neki Walter Salles Che Guevara: A motoros naplója című 2004-es munkája, bár Az argentin ehhez képest viszonylag nagyot lép előre az időben. A film nagy része a forradalmat lezáró 1958-as Santa Clara-i ütközetet és annak közvetlen előzményeit meséli el, amit a szabadságharcos 1964-es New York-i útjának áldokumentarista felvételei szakítanak meg. A kubai kormánydelegáció tagjaként az ENSZ előtt fölszólaló, majd egy amerikai újságírónak interjút adó Guevara ugyan szembesül kényelmetlen kérdésekkel és vádakkal, ám soha nincs híján a lendületes retorikájú, sokszor patetikus válaszoknak. Az első résznek a Santa Clara-i nyereség ad zárlatot – a hírek szerint a második epizód közel egy évtizedes ugrással Bolíviában folytatódik. A kubai kormánytisztség és egy sikertelen kongói expedíció után itt is forradalmat akart szervezni, de ehhez hosszas próbálkozások után sem tudott elég széles bázist kiépíteni. 

Che – Az argentin

Soderbergh a két eltérő kimenetelű történetet más esztétikával és elbeszélőeszközökkel ragadja meg, mint ahogy a két adaptált Guevara-szöveg – a forradalmár könyve a kubai forradalomról és későbbi bolíviai naplói – is erős eltéréseket mutat: a kubai forradalom gazdag, telt színeit a második epizód halványabb tónusai követik. Bár a rendezőt alanya elfogult ábrázolásával vádolják, az általunk látott első rész a gerillavezért olyan távolságból mutatja be, amely megnehezíti a személyével való erősebb érzelmi azonosulást. Heroikus csatajelenetek vagy érzelmes pillanatok helyett Soderbergh sokszor a mindennapok apró, lényegtelennek tűnő mozzanataira koncentrál. Benicio Del Toro (Traffic, 2000) Cannes-ban tavaly a legjobb férfialakítás díját vitte el az argentin forradalmár megformálásáért.

A felhők között

Merész társadalomkritikát foglal egy kamaszkori „éréstörténet” keretébe az iráni Rouhollah Hejazi bemutatkozó filmje, A felhők között (2008). Az iraki-iráni határon a tizenhat éves Malek hordárként dolgozik és beleszeret egy nála valamivel idősebb iraki lányba, Nourába. A naiv Malek nem sejti, hogy a lány csempészügyletekben vesz részt, így kisebb-nagyobb szívességeket tesz neki, míg egy nap már maga is a hatóságok elől menekül. Tisztában van vele, hogy Noura kihasználta, de amikor a lány bajba kerül, újabb kockázatot vállalva mégis a segítségére siet. A meglehetősen éles váltással ekkor már józan, keménykezű férfit adó Malek végül fölényesen fordít hátat korábbi szerepének.