Színésznők bálja

Maïwenn Le Besco rendező-színésznő igazi kuriózum Frankhonban: a fáma szerint az egykori gyerekszínész, stand-up komika inspirálta a Leon, a profi tizenkét éves Lolitájának, Mathildának az alakját. A pletykákban lehet valami – nem sokkal volt több, amikor a film rendezőjével, Luc Bessonnal először találkozott, és alig öt évvel idősebb csupán, amikor életet adott a direktor gyermekének. Egy színésznő lányaként és egy filmrendező egykori kedveseként sokat tud hát a show business-ről, no meg arról, hogy kik és milyen motivációkkal alkotják ezt a sokak által irigyelt közösséget.

A Színésznők bálja rendhagyó film. Egyszerre musical és ál-dokumentumfilm, pszichológiai dráma és komédia – igazi műfaji kavalkád. A koncepció szerint Maïwenn új filmjére készül, amelyben híres francia színész barátnőit követi nyomon, meg- és kilesve, hogy mi élteti, inspirálja, teszi boldoggá/boldogtalanná őket. A kamera – többek között – leleplezi Charlotte Ramplingot, akiről kiderül, hogy igazi zárkózott típus, valóságos könyvmoly; Julie Depardieu-t, aki csirkéket tart egy párizsi farmon; Karin Viardot, aki rettenetes angol akcentusa ellenére Hollywoodba szeretne betörni; vagy a plasztikai sebészetre rákattant Marina Foïst. A színésznők – a dokumentarista stíl ellenpontjaként/paródiájaként – igazi dívának öltözve, teljes színpadi díszben musical-betétekben is előadják azt, ami a leginkább foglalkoztatja őket: az öregedésről, karrierről, a gyerekvállalás nehézségeiről, a magányról, a hiúságról vagy a rémes direktorokról énekelnek.

Fél(ek) a sötétben

Legalább ennyire formabontó kísérlet a Fél(ek) a sötétben című animációs film, amely a rettegés témakörét járja körül. Napjaink legnevesebb illusztrátorai, képregény-rajzolói fekete-fehér epizódokban leplezik le legbensőbb frászaikat, lett légyen az egy kísértetház, vagy a szexualitástól, a betegségektől, a rémálmoktól való félelem. A stílus sokszínű: az anime hagyományait ugyanúgy tetten érhetjük a filmben, mint a konstruktivista-dadaista festészetét, a comics-ok hagyományát. A látszólag egymástól különböző tartalmú-stílusú epizódokat egy hórihorgas tizennyolcadik századi nemesember alakja köti össze, aki vérszomjas kutyákat sétáltat – ahányszor egy kutya ráveti magát egy újabb áldozatra, másik történet kezdődik, melyeket még az egyes etapokat összekötő, a félelem mibenlétéről elmélkedő narráció is közös nevezőre hoz. A lazán kapcsolódó szkeccsfilmek végső tanulsága, hogy a félelemben talán az a leginkább félelmetes, hogy a lehető legváltozatosabb formában ölthet testet, ráadásul bárkit maga alá temethet.

Akárki megteszi

Az Akárki megteszi hősnője, Camille (Clémentine Beaugrand) azonban, úgy tűnik, semmitől és senkitől sem riad vissza. Buldog módjára ered egy egyéjszakás kalandot követően Costa (Gérald Thomassin), a drogfüggő, hontalan, kispályás bűnöző nyomába. A fél fejjel kisebb férfi hiába taszítja el számtalanszor, az elit létformától, a fogyasztói társadalomtól megcsömörlött nő nem tágít mellőle – a helyzet akkor bonyolódik tovább, amikor egy rendőr és Costa exbarátnője is bekerül a képbe. Jacques Doillon rendező játszadozni kezd a párokkal, és még egy kéjsóvár ingatlanügynököt is behozva a történetbe, felvázolja a lehetséges párosításokat, hadd döntse el – a szereplők mellett – a néző maga, hogy ki kihez illik leginkább. A forma legalább olyan sokféle, mint az első két film esetében: hol túszdrámát, hol melodrámát, hol burleszkbe hajló jeleneteket látunk, máskor meg Camille létfilozófiai fejtegetéseit hallgatjuk.

Tisztább műfajú filmnek tűnik Cédric Anger A gyilkos című mozija, mely azonban mindig más irányt vesz, mint amit előzetesen elvárnánk tőle. Intelligens, melankolikus, atmoszférikus neo noir pereg a vásznon, középpontjában egy boldogtalan pénzügyi befektetővel, Leo Zimmermannal (Gilbert Melki), aki nem véletlenül retteg folyamatosan:

A gyilkos (Forrás: Titanic Filmfesztivál)

jól érzi, hogy a hallgatag és titokzatos Dimitri Kopas (Grégoire Colin) valakinek a megbízásából az életére tör. Ahogy a történetben haladunk, egyre több titok lengi körül a leendő gyilkost és az aspiráns áldozatot – egy ponton még a kínai alvilág is bekerül a képbe. A film azonban sorra kijátssza a nézői elvárásokat: hiába ismerkedik és köt fura alkut egymással a két férfi, barátok nem lesznek, sőt a megbízó ellen sem veszik fel a harcot, mi több, egy ponton a szerepeik is összekuszálódni látszanak. Két kiváló színészi alakítás teszi teljessé a lassú tempójú alkotást, melybe még a csendben elsuttogott vagy a beszédes pillantásokkal kifejezett emberi drámák is beleférnek.