Wedekind: Lulu / Szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház, Nemzeti Színház, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009.04.07.

Maga a jelenség és a következmények jobban érdeklik a Lulut (helyesen: Lulukat, eredetileg két drámáról lévén szó) jegyző Wedekindet, mint az okok. A most megint divatos és aktuális drámaíró nemcsak ebben hasonlít a rendező Silviu Purcâretére. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Jelenetkép, középen Ofelia Popii
Jelenetkép, középen Ofelia Popii

Sebészek egymás között: Frank Wedekind és Silviu Purcârete Nagyszebenben (s két alkalom erejéig a budapesti Nemzeti Színház színpadán) lezajlott randevúját akár így is jellemezhetnénk. Az egyik a vampnak, a femme fatale-nak a világrajötténél segédkezett: Wedekind A Föld szelleme és a Pandora szelencéje című drámáiban egyrészt a spontán, emiatt szánni való züllöttség, másrészt a zsigeri, ettől meg dermesztő romlottság mindent és mindenkit elemésztő erejéről tett máig ható nyilatkozatot. A másik meg érvényes példázatot, legújabbkori moralitásjátékot olvasott ki az izgalmas, ám kissé szétfolyó alapanyagból – Purcârete megregulázta és lerövidítette a kritikusai szerint némelykor következetlen drámai matériát, hogy aztán anatómiai világszínházában mindünk okulására közszemlére bocsássa nagyszabású laboratóriumi kísérlete végtermékét.

Az állandó alkotótárs, Helmut Stürmer tervezte játéktér puritánságában remek. U alakú a keményfából épített nézőtér, aminek meredek soraiban helyet foglalunk, hogy onnan nézzünk le a lábunk előtt zajló tragikomédiára – mielőtt még tudatosodna bennünk, máris benne vagyunk a játékban, amely evidens módon tárja és mutatja fel az egyediben az egyetemest.

A tér egyszerre cirkusz és aréna, árverési csarnok és bíróság, műtő és teátrum. A cirkuszi helyzetre az alapanyag kegyetlen bohóctréfákkal való fűszerezése, a végrehajtandó operációra a hideg fényben csillogó fémasztalok, a színházi szituációra az U két szárát egymással összekapcsoló fekete függöny, meg a mögötte egy emelvényen elhelyezett, Vasile Sirli erős atmoszférájú zenéjét élőben játszó kamarazenakar utal. A függöny redői közül perdül elő (s legvégül itt tűnik el) a prológust mondó, kifogástalan eleganciájú, fehérre mázolt arcú állatidomár, akit Purcâreténél felváltva játszik férfi és nő. A függöny mögött, a fejükön arcukat elrejtő papírzacskóval, szmokingban ülő szereplőket egyenként leleplezve sorolja elő és mutatja be a groteszk állatmese szereplőit: a tigrist, a medvét, a majmot…

És persze a kígyót: parancsára nagydarab férfi (Dan Glasu) hozza be a zörgős, áttetsző nejlonba burkolt, azt lassan bontogató-vedlő Lulut. (Lényeges, hogy szintén a szuggesztív Glasu alakítja majd Lulu apját és stricijét, Schigolchot is.) A szelídítőnek jelentékenyebb szerep jut az előadás keretének megteremtésénél: ő játssza az utolsó jelenetben Jacket, akinek éles pengéje megállítja a kínt és a gyönyört egyforma mohósággal habzsoló Lulut. Pedig milyen sokáig tűnik – ha nem is sebezhetetlennek, de – elpusztíthatatlannak Lulu! Körülötte úgy hullanak a férfiak, mint a legyek: pislákoló józanságukat a másodperc törtrésze alatt homályosítja el a nő megfontolások nélküli, animális létezése. Így nem csoda, hogy nem tűnik fel nekik, hogy a nő mesterségének címere halál: az árulkodó jelekből nem tudnak olvasni a teremtés Purcâreténél meglehetősen félresikerült koronái.

Fotó: Felvégi Andrea
Fotó: Felvégi Andrea (Forrás: Tavaszi Fesztivál)

Például abból, ahogyan Lulu valamiféle perverz női Hamletként tartja, forgatja a kezében a koponyát, amikor Schwarznak modellt áll. (Utóbbi itt nem festő, hanem fényképész: Purcârete rendezése nem aktualizál feleslegesen, csupán közelít felénk térben és időben, kis módosításokkal sugallva új jelentéseket. A Luluról készült, s a darab során meghatározó jelentőséggel bíró portré itt ipari mennyiségben sokszorosított, berámázott plakát lesz.) Miután Lulu a főtanácsos Dr. Golltól akaratán kívül (?) megszabadult, Schwarz oldalán ott folytatja, ahol abbahagyta. Közös otthonukban nyershúst majszol, mohón vájja fogait férje nyakába – a hidrogénszőke vámpírt azonban nemhogy nem riogatják fokhagymával vagy fakaróval: átkozott tevékenységét vadul kívánják a férfiak és nők egyaránt.

A koncepció része, hogy a történések középpontját képező Lulu körül bizonytalan állagú, jellegtelen alakok sorjáznak: mintha egytől egyig élőhalottak lennének, akik csak azért tértek vissza az árnyékvilágba, hogy történetüket megismerve levonjuk a megfelelő konzekvenciákat. (Ennek az elgondolásnak „esik áldozatul” például a leszbikus rajongó, Geschwitt grófnő alakja, akit meglehetősen súlytalannak mutat a rendezés, pontosabban a hímnemű vetélytársakhoz hasonlóan jelentéktelennek.)

Az ösztönösen, s nem szándékosan ördögi nőszemélyt Ofelia Popii játssza (aki nem mellesleg Purcârete szintén szebeni Faust-rendezésében Mefisztó volt). Az alacsony, szőke teremtés isten- és emberfeletti ereje törékenységében rejlik: éppen az teszi oly veszélyessé, hogy látszólag minden gyanú fölött áll. Titka megfejtetlen marad, hiszen nem is lehet megfejteni. Ezért aztán a precíz sebészként feltűnő Jack végül hiába metsz ki egy darabot a lány élvezetektől elgyötört testéből: az orvostudomány ezúttal nem nyújthat megnyugtató magyarázatot.


Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.



Vö. Nánay István: Groteszk sorstragédia 
Nánay Fanni: Lulu az arénában 
Koltai Tamás: Lear, Lulu 
Mátrai Diána Eszter: Tiszta cirkusz, tiszta vér 
Tasnádi István: Keleti minta

Cím: Lulu, Szerző: Frank Wedekind, Rendező: Silviu Purcărete, Színpadra alkalmazta: Silviu Purcărete, Román fordítás: Victor Scoradet, Díszlet és fény: Helmut Stürmer, Jelmez: Lia Mantoc, Zene: Vasile Sirli, Zenészek: Laura Călina, Raluca Ciobanu, Loredana Stranici, Szereplők: Ofelia Popii, Constantin Chiriac, Mihai Coman, Diana Fufezan, Dan Glasu, Raluca Lani, Adrian Matioc, Doru Presecan, Mariana Presecan, Cristina Ragos, Cristian Stanca, Cristina Stoleriu, Codruţa Vasiu, Pali Vecsei, Ema Veţean, Gelu Potzolli, Maria Anuşca, Cătălin Pătru, Eduard Pătraşcu