Básti Juli

Hanem azért, mert őt tekinthetjük sok minden alapító faterjának (az atya ellen nyilván tiltakozna) irodalomban, nyelvben és zenében, amit a nagyérdemű és az alkotók is a mai napig nagykanállal zabálnak. Például ő volt a beat-nemzedék apukája, amennyiben ő írta azokat a hírhedt műveket – például: Naked Lunch, Queer, Junkie, Soft Machine, Nova Express –, amelyek a többiekre olyan felszabadító hatással bírtak, hogy egy egész nemzedéknyi irodalom és életfelfogás sarjadt ki belőle. A témáin túlmenően, ő alkalmazta először azt a képzőművészetből tanult kollázs-technikát (cut-up) és vendégszöveg adoptálást, ami nem sokkal később a posztmodern irodalom alapjegyeit képezte. Ő talált ki olyan kifejezéseket, szavakat és gondolatokat, amelyek nem csak az irodalmi, hanem a (rock)zenei életre is nagy hatással voltak; egyre-másra alakultak a regényei címét vagy kifejezéseit nevükben viselő zenekarok. Számos zenész munkásságára volt maradandó hatással, akikkel gyakran szoros barátságban is volt (például: Patti Smith, Lou Reed, Laurie Anderson, Kurt Cobain, Nick Cave, stb.); ő találta ki a heavy metal-kifejezést. Tőle származik, többek közt, „a nyelv egy vírus” gondolat, amelyet Laurie Anderson is felhasznált, és ő népszerűsítette a spoken word lemez műfaját, azaz a zenével kombinált beszélő/felolvasó lemezt. És: nincs az a kortárs science fiction, de még inkább cyberpunk szerző, aki ne tekintené Burroughst jelentős hatásnak az írásaiban. Burroughs pontosan az a Robert Pirsig-kitalálta „kultúrahordozó” figura, aki megérzi, hogy egy kultúra merre tart, még mielőtt a fordulat megtörténne – vagyis ő maga a fordulat.

Kulka János

Burroughs, aki gyorsan lelépett Mexikóból, mielőtt emberölésért elítélhették volna, később úgy nyilatkozott, hogy lényegében ez a szerencsétlen esemény csinált belőle írót, és ez tudatosan vagy tudat alatt minden művére rányomta a bélyegét, és nyilván (a már ez előtt is meglévő) drogfüggősége feladását sem könnyítette meg. Néhány évvel a halála előtt megírta a The Black Rider szövegkönyvét, amely nyilvánvaló önéletrajzi elemekre, s önmarcangoló lelkiismeretfurdalására épül. A mű forrása egy német népmese, amelyből Weber A bűvös vadász című operáját írta. Burroughs abszurd, fekete humorral és komikus horror-elemekkel átszőtt variációjának lényege egy fausti paktum, amely az erdész lányába, Kaetchenbe szerelmes írnok (azaz: író), Wilhelm és a sötét hatalmú Faláb között köttetik. Ahhoz, hogy elvehesse Kaetchent, Wilhelmnek bizonyítania kell vadásztehetségét az erdész papa előtt, ám mivel ez nem tartozik erényei közé, elfogadja az ördögi Faláb (Pegleg) segítségét, aki bűvös golyókat ajándékoz neki, amikkel bármit képes eltalálni. Egyetlen kikötése van csupán, hogy az egyik golyó fölött ő maga, az ördög rendelkezzék – így aztán az esküvőjük napján Wilhelm akaratlanul lelövi ifjú aráját, minek következtében megőrül, s egy lesz az ördög álarcosbálján vonagló többi áldozat között.

Szarvas József

1988-ban a markáns látvány- és mozgásvilágáról ismert, világhírű színház- és operarendező, Robert Wilson felkereste a zenei életben szintén unikumnak számító Tom Waitset azzal, hogy készítsenek ebből közösen egy előadást. A közös produkciót először német nyelven (de Waits kikötésének megfelelően a dalait angolul énekelve), Hamburgban mutatták be 1990-ben. Ezután az előadás Európa számos országában színre került, majd angol nyelvű világpremierjére 1998-ban került sor Kanadában, amerikai bemutatója pedig egy évvel később, 1999-ben volt New Yorkban. Ezt követően Tom Waits egy tízéves tilalmat szabott ki az újabb bemutatókra, amely idén járt le, és ennek köszönhetően mutathatták most be Magyarországon is, szcenírozott koncert (azaz felolvasószínház) formájában. A Nemzeti Színház Gobbi Hilda stúdiójában előadott változat alapján talán szerencsés lett volna még tíz évet várni. Vagy annyit, hogy legyen pénz egy teljes fegyverzetben futó színházi előadásra.

Misurák Tünde és Szabó Kimmel Tamás

Mert az Ascher Tamás rendezte változat láttán kicsit olyan érzésünk van, mintha elmennénk cirkuszba, és ott kiállna a konferanszié, és elmesélné, hogy itt most artisták ugrálnak a trapézról, emitt a tűznyelő dolgozik, ott az oroszlán ugrál égő tűzkarikába, most pedig nevetni tessék, mert a bohóc valami igazán vicceset csinált. Kétségtelen: társulat legyen a talpán – még pénzzel kibélelve is –, amelyik egy háromszorosan is kult-darabhoz hozzányúl: Burroughs kult-író kult-szövegéhez, az egyik legnagyobb zenei kultfigura, Tom Waits mára már kultdaraboknak számító szerzeményeihez, valamint Wilson kultrendező látványvilágához. Ennyi jót csak hasonló nagyon jóval lehet kiváltani – és ezzel Ascher előadása lényegében minden fronton adósunk marad. Pedig Aschernek igazán van affinitása a groteszkhez és abszurdhoz, elég, ha megnézzük a Jógyerekek képeskönyvéből készült pompás rendezését az Örkény Színházban – a The Black Riderben némely szereplő hajviselete mintha egyenesen onnan sétált volna át a Nemzetibe. Csakhogy…

Molnár Piroska

Például, itt is elkelt volna egy olyan fordító, mint az Örkény-előadásban alkalmazott Parti Nagy Lajos, aki otthonosan mozog prozódiában és rímelésben, s aki a Burroughs-, illetve Waits-szövegeket próza helyett rímben ülteti át magyarra (nota bene, érthetetlen módon, a Tavaszi Fesztivál műsorfüzetében a fordító neve sehol sincs feltüntetve, pedig még prózában sem kis munka. Végül a színházban kitett szórólapon leltem rá az amúgy kitűnő fordító, Kúnos László nevére). Ráadásul az előadás angol felirattal megy, tehát amikor a magyar átkötő szövegeket mondják, közben olvassuk az eredetit angolul (az angolul előadott számoknál pedig magyarul), és mindig szomorúan kell megállapítsuk, hogy az eredeti nyelvi humora, leleménye menet közben – főképp a rímelés hiánya miatt – gyakran elvész. De más elemek is hiányoznak, például az átkötőszövegben a német keverése az angollal, ami ellenállhatatlanul komikus hatást kelt, főleg a rímek terén, ami persze egyúttal mulatságosan és ironikusan „hozza” a „németség”-effektet is, így, idézőjelben. Az, hogy a megrendelők úgy döntöttek, hogy prózában is jó lesz (s ez nem a fordító felelőssége, aki egy prózai változatból a maximumot hozta ki), tévedés volt, és ez az előadás egészére éppúgy vonatkozik, mint a szövegre.

Mertz Tibor, Mátyássy Bence és Rába Roland

És akkor a számok előadásáról még nem is szóltam. A Kovács Márton által vezetett, s a színpadon ülő zenekar (Bárány Tamás, Darvas Benedek/Kristóf, Kovács Andor, Kovács Márton, Sebesi Tamás, Zságer-Varga Ákos) a maga részéről igazán mindent megtesz, ám az egyébként kiváló prózai színészek nemigen bírnak a feladattal megbirkózni. Gyakran nem csak azért, mert nem tudnak zöldágra vergődni az angol prozódiával és kiejtéssel, ami, ahelyett, hogy fokozná a komikus hatást, folyamatosan feszélyez; engem is, aki hallgatom, és szemmel láthatóan őket is, akik előadják (Waits szigorú kikötéséhez híven a dalokat csakis angolul lehet előadni). S noha némelyik színész már mondhat magáénak nem is akármilyen zenei múltat (így például Básti Juli és Kulka János), itt az övékénél sokkal erősebb karakterű és erejű hangokra lenne szükség ahhoz, hogy átütő legyen. Nem akarok igazságtalan lenni az amúgy igazán kitűnő Básti Julival szemben, de a példa kedvéért muszáj megemlítenem, hogy a produkció 2004-ben induló világkörüli turnéján Marianne Faithfull énekelte Faláb szerepét. Básti Juli hangja mára már önmaga régi, markáns hangjához képest is megkopott. Nem rossz Szabó Kimmel Tamás (Wilhelm) és Misurák Tünde e.h. (Kaethchen) szerelmes duettje és Rába Roland mint kissé ütődött konkurens (Robert); de sem Kulka (akinek az énekhangja jobb, beénekeltebb a többiekénél), sem a többi szereplő nem képes olyan átütő, markáns zenei élményt kínálni, amilyent ez a darab megkívánna. Felolvasószínházban ugyanis (prózai darab esetén) lehet markírozni a színházat, de zenés darabnál nem lehet markírozni az éneklést és a zenét, annak egy az egyben kell jönni. És hát, megintcsak, anélkül, hogy végképp igazságtalan akarnék lenni, az ember fejében mindvégig megy egy Tom Waits-előadta, potenciális változat… Szóval nem mondom, hogy nincs feladva a labda, de ha már egyszer ütőt fogtak a kezükbe, tudni kéne lecsapni. Ez az előadás azonban rendre hálóba megy: necces.

Jelenet az előadásból. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Végül a látványvilág. Robert Wilson előadásai elsősorban gyakran minimalista, mégis grandiózus, erős vizuális hatást kiváltó szcenírozásairól híresek, valamint a nagyon aprólékosan kidolgozott mozgásformáiról. A Nemzetiben előadott változatban ebből megintcsak (per def., elvégre felolvasószínházban vagyunk) szinte semmi sincs, a jelzésszerű jelmezeken, valamint az eredeti hamburgi előadásból átvett, fehérre meszelt, bábuszerű arcokon kívül semmi, ami a darab groteszk hatását látványban kiegészíteni, fokozni tudná. A szereplők egy fekete dobozban játszanak, amelyből olykor-olykor kitűnik egy-egy látványelem – ezekből legjobb a világító, piros képkeret, amely jól mutat a fekete környezetben, s amelyben (a műsorfüzetből megintcsak érthetetlenül kimaradt) Hollósi Frigyes feje jelenik meg, aki mulatságosan alakítja Kúnó, a misztikusan abszurd tanácsokat osztogató vadásznagypapa portréját. A látványeffektekre egyébként azért is erősen szükség van ebben a darabban, mert nem szimplán egy fausti paktum félkomoly persziflázsáról, hanem egyúttal, sőt elsősorban és eléggé nyilvánvalóan, a drog-addikcióról van szó (lásd „bűvös golyók”), ami ehhez méltó látvány után kiált.

Így, ebben a formájában, talán, ahogy az angol mondja, hagyni kellett volna az alvó kutyákat aludni. Ami magyarul annyit tesz: ne ingereld az alvó oroszlánt.

Lásd még: Let Sleeping Dogs Lie mp3

Artist: Pro-Pain
Album: The Truth Hurts
http://beemp3.com/index.php?q=truth+hurts&st=album 

Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Kerékgyártó György: A bűvös vadász másképpen 
MGP: A bűvös vadász 
Kelemen Orsolya: Az ördög tölténye 
Csáki Judit: Ilyenre készítik / A kékszakállú herceg vára, The Black Rider