Biztos vagyok benne, hogy az ausztrál Bangarra Táncszínház Igaz történetek című estje valóban fontos történetek megőrzésére született – a két koreográfus egyike a felejtéssel, másika az elhallgatással kíván dacolni –, de az alkotók – Elma Kris és Frances Rings – szándéka korántsem valósul meg maradéktalanul. A Torres-szigetvilág őslakosainak szokás- és vallásrendszerét „fogyaszthatóvá”, szórakoztató látványossággá transzformáló munka; a  kísérleti atomrobbantások által sújtott maralinga törzs tragédiáját feldolgozó koreográfia limitált mozgásanyagú, bombasztikus kellékekkel ellátott, kissé ódivatú, narratív táncszínházi formában kerül terítékre. Pedig ezeknek a „láthatatlan” történeteknek a felmutatása jelentős gesztus, persze, nem kifejezetten művészeti, inkább politikai gesztus. Nem üres szólam a cím – Igaz történetek –, itt valóban elszántan a mitikus régmúlt, vagy éppen a tragikus közelmúlt újramesélése zajlik.

Az első darab, az Emeret Lu (Nagyon régi dolgok) Elma Kris munkája, aki a Torres szigetvilág őslakosainak kultúráját dolgozza fel populáris módon. A koreográfus maga is a Torres-szoros szigetvilágából származik, így ez a koreográfia egyben saját kulturális gyökereinek kutatása is. A jelmezek színpompásak, és (az együttes honlapján szereplő fotók szerint) viszonylag autentikusak is: a férfiakon piros testfesték, fűszoknya-szerűség vagy bő nadrág, ágyékkötőt idéző kiegészítővel, karjukra rákötözve néhány levél, fejükön olykor látványos fejdísz. A díszlet is dekoratív: hajlított bambuszból egy kapuszerű forma van kialakítva, melynek íveit mindkét irányban meghosszabbítják további, félkör alakú bambuszok, a levegőből pedig olykor szellemfigurák másait engedik le. A rítusok irányítója egy középkorú, testes táncos, aki rogyasztott léptekkel és szuggesztív pillantásokkal bűvöli a táncosokat és a közönséget. A robusztus tánckar működése meglehetősen sematikus és ingerszegény: a tollak, fejdíszek és a sok piros festék nem fedi el a koreográfia hiányosságait, szegényességét. Az archaikus és a kortárs ausztrál kultúra közötti kontinuitás megteremtésének szándéka dicséretes, mégis, a látványos kellékek minimális mozgásanyaggal párosítva azt a képzetet keltik, hogy valódi beavatásról szó sincs, a jó marketingérzékkel adagolt egzotikum csupán egyfajta piacképessé tett arca (sőt, a nézők sztereotípiáit kiszolgáló maszkja) egy eltűnőben lévő kultúrának.

A második koreográfia, az X300 Frances Rings munkája. A színlap szerint a címben szereplő X300 kód annak az Ausztráliában található területnek, Maralingának a titkos fedőneve, ahol a hidegháborús időkben atomkísérleteket hajtottak végre. A darab stílusa rendkívül heterogén, dramaturgiája követhetetlen: a nyitójelenetben öt fekvő ember talpát látjuk, ahogy incselkedve kalimpálnak felénk, később a lábak is bekapcsolódnak ebbe a játékba, az öt táncos mintha egy kaleidoszkópban felbukkanó, lüktető, egzotikus virág formáját venné fel, a táncosok újra meg újra különböző szimmetrikus testalakzatokba rendeződnek. Látunk továbbá némi akrobatikus rock and rollt, és fehér szkafanderben érkező droidokat, akik szinte szétszedik kipécézett áldozatukat (akinek  a testét sebek borítják), vannak különös, zöld fényben végzett duettek, a darab pedig legvégül visszaszámlálással zárul.

Fotó: Felvégi Andrea

Mivel teljesen képtelen voltam kódokat találni az X300 megértéséhez (hiszen itt nyilvánvalóan egyszerű történetmesélés zajlik, csak kissé nagy vonalakban, zavarosan), utánanéztem a darab hátterének, íme: a brit hadsereg 1957 és 1962 között 31 bombát robbantott ezen a területen, melynek szemtanúi között a következő tünetek jelentkeztek: hajhullás, fogak elvesztése, sterilitás, rák, szívelégtelenség, sokan később fogyatékos utódokat nemzettek. A robbantásokban 19-20 éves ausztrál katonák is részt vettek – mintegy kísérleti nyulakként –, akiknek a brit hadsereg utasítására a fertőzött területeken cirkálniuk; vagy mindenféle védelem nélkül, vagy különböző védőruhákban,  hogy rajtuk teszteljék, melyik típus használ leginkább a radioaktív sugárzás ellen. Bár a brit kormány sokáig tagadta a vádakat, hogy ezeken az embereken kísérletezett volna, a vád dr. Sue Rabbit Roff kutatásai során 2001-ben egyértelműen beigazolódott.

Mint koreográfiával, nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a művel, de számomra úgy tűnik, hogy jelen esetben az X300-zal mindössze az a célja koreográfusnak, hogy erről az évtizedeken át eltitkolt, elhazudott gaztettről minél többen tudjanak. Ez fontos cél, bár korántsem tűnik táncspecifikusnak.

Bár elsőre szerkesztetlennek tűnt ezt a két darabot összepárosítani, lehet, hogy nagyon is tudatos döntés, és az első, könnyen emészthető, populáris darab csak bemelegítés a keserű pirulához.

Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Halász Tamás: Két szék közt 
Horeczky Krisztina: Nagyon kínos dolgok 
Lénárt Gábor: Régi dolgok 
Fuchs Lívia: Tavaszi bukta 
Kutszegi Csaba: Földhöz ragadt őslakosok