A Mahler Kamarazenekar koncertje / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009.04.03.

„A világ legjobb zenekara” – hirdeti az idézetet a Mahler Kamarazenekar saját kiadású újságjának címlapja. Az egészséges önbizalmat látva a foglalkozásából eredően rosszindulatú kritikus azonnal gyanút fog. BÓKA GÁBOR CIKKE.

A Mahler Kamarazenekar
A Mahler Kamarazenekar
Gyanúnk az est végére mindenestül semmivé foszlik: sorszámoktól és legektől függetlenül a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar hajdani tagjaiból Claudio Abbado felügyelete alatt alakult Mahler Kamarazenekar valóban kiváló együttes. Kiválósága nem pusztán a maximális technikai felkészültségben nyilvánul meg: ennek a zenekarnak nem csak a médiában (saját újságjában és honlapján) van markánsan egyedi arca, de – s ez manapság egyre kevésbé megszokott – hangzásában is. Áttetsző, világos hangzáskép, karakteresen eltérő színű hangszercsoportok, melyeket az hoz közös nevezőre, hogy egyikük sem a mindent összemosó simaságot, fényességet, egyszóval a széphangzást helyezi előtérbe – úgy is mondhatnánk: mesterkéltségtől mentesen, természetesen szép az együttes hangzásideálja. A technikai felkészültség és a vonzó hangzásideál emellett magas fokú játékkultúrával is társul – ha mindez jó kezekbe kerül, nagyszerű interpretációk alapja lehet, s élményszerűvé avathat egy mégoly sablonos programot (Schumann-nyitány, Beethoven-zongoraverseny, Brahms-szimfónia) is.

Fazil Say
Fazil Say
A jó kezekkel azonban kezdetben baj volt: az inkább korrekt, mintsem lehengerlő előadásban elhangzott Genovéva-nyitány után ugyanis megjelent a pódiumon A Sztár, A Fenegyerek, azaz Fazil Say. Távol álljon tőlem az a kritikusi attitűd, ami a gyorsan jött hírnév mögött eleve összeesküvést és a valódi teljesítmény hiányát feltételezi (Say ráadásul nem is újdonsült sztár: majd tíz éve jegyzik a világ élvonalában) – általános érvényű megállapítások helyett csupán annak megítélésére szorítkozhatom, amit hétfő este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben hallottam. Ez pedig leginkább az unalmas jelzővel írható körül. Fazil Say a jelek szerint a világon semmit sem gondol Beethoven c-moll zongoraversenyéről, hacsak nem azt, hogy perfekt, sőt virtuóz technikai tudásához mérten ez a darab nem sok kihívást tartogat. Hogy akkor mégis miért áll ki vele a pódiumra? Jogos kérdés, és a választ magam sem tudom. Egyhangúan, minden színt és ízt nélkülözve pergett le az első tétel – csupán az előadó által alkotott saját kadenciára kaphattuk fel a fejünket, ami nemcsak stílusában illett volna inkább egy Liszt-zongoraversenyhez, de előadása is túlfűtött romantikus szenvedélyről (avagy romantikusnak látszani kívánó hamis pátoszról) árulkodott. Hasonló benyomásaim maradtak az egyhangú zárótételről is; a lassú tétel pedig egyenesen kínosan hosszúnak tűnt ebben az előadásban, s legfeljebb a kiváló zenekari játék nyújthatott némi vigaszt.

A közönség tekintélyes része nem osztotta véleményemet, és két ráadást is kikövetelt a török zongoraművésztől. Az első, Mozart C-dúr zongoraversenyének (K. 467.) híres középső tétele éppen a Beethoven-koncerttel ellenkező módon lett félreértelmezve: míg a Beethoven-mű bizonyos pillanatai az unalomból kiszakadva túldimenzionáltnak tűntek, addig a Mozart-tétel határozottan finomkodó volt. Éteri pianókat hallottunk itt Saytól, s a zenekar nagyszerűen alkalmazkodott e felfogáshoz – csak éppen az egész tételnek semmi értelme, ha nem történik benne semmi; ha a derűs nyugalom közepette nincs dráma (ne feledjük: a mozarti versenyművek szoros kapcsolatban állnak a szerző operatermésével!), ha az egész tétel nincs megformálva. A második ráadásban (melyet kellő tájékozottság híján improvizációnak vélek) aztán elszabadulhattak a Sayban rejtőző indulatok, melyek a jelek szerint nem találtak kellő alapanyagra Beethoven és Mozart zenéjében. Standing ovation fogadta a produkciót – halkan bár, de határozottan ki kell fejeznem egyet nem értésemet.

Daniel Harding
Daniel Harding
Annál inkább tudtam lelkesedni a második részben hallott szimfóniáért, Brahms Harmadikjáért. Igen, függetlenül az előadástól, magáért a darabért is: végre nem az örök turnédarabot, a Másodikat hozta az aktuálisan erre portyázó együttes (utóbbi darabot szinte minden külföldi zenekartól hallottuk már az elmúlt években, Lorin Maazel vezényeltével példának okáért kétszer is). Hallgatva a darab brahmsos finomságait, melyek hiánytalanul keltek életre a Mahler Kamarazenekar tolmácsolásában, szinte érthetetlennek tűnt, miért mellőzik szervezők és előadók e szimfóniát három társával szemben. Az utolsó tétel nyomán felcsattanó lagymatag tetszésnyilvánítás aztán ráébresztett: a lassan elhaló befejezés nem ragadja úgy magával a közönséget, mint a másik három Brahms-szimfónia hatásosabb fináléja – ez most is érzékelhető volt.

Pedig ismétlem: az előadás minden ízében kiváló volt, s erről a zenekar mellett az estet addig is ízléssel irányító Daniel Harding itt már nagyszerűvé előlépő vezénylése is gondoskodott. Míg a Genovéva-nyitányban inkább levezető szerepre korlátozódott tevékenysége, a versenyműben pedig a rugalmas kíséret biztosítására és a stílusos hangzás kikeverésére koncentrált, addig a szimfóniában minden karmesteri erényét bemutathatta – márpedig ezen erények számosak. Harding pálca nélkül, határozott, világos mozdulatokkal vezényel – azaz pontosabb lenne vezénylés helyett a kommunikáció szót használni. Úgy tűnik, Harding személyiségétől távol áll minden diktátori hajlam, inkább a közös értelmezés, az együttes játék híve: úgy érezhettük (még ha tudjuk is: ez nagyrészt illúzió), hogy nem vezetőként, hanem egyenlők közti elsőként irányította zenésztársait. Brahms-interpretációját mindezeken túl a túlromantizálás ballasztjától való sikeres megszabadulás jellemezte: a romantikus, de klasszicizáló Brahms zenéje ebben az előadásban inkább volt klasszikus, a romantikus vonások pedig minden külsőséges rásegítés nélkül, pusztán a forma minél alaposabb értelmezése és felmutatása, illetve a zenében szunnyadó energiák felszabadítása nyomán domborodtak ki.

Két félidő, két nagyon eltérő művészi hozzáállás – noha a közönség másként szavazott, számomra nem kérdés, hogy a józan ész diktálta muzsikálás aratott győzelmet.


Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják. 


Vö. Balázs Miklós: Fenegyerekek

Szerző: Bóka Gábor
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2009. március 30.