Tarr Béla: A londoni férfi
2008.02.15.

Húsz évvel a stílusteremtő Kárhozat (1988) után a nemzetközi fesztiválkörökben legismertebb, egyszersmind legelismertebb magyar filmrendező, Tarr Béla a saját farkába harapott. CSILLAG MARCI KRITIKÁJA.

A magyar „fekete széria“ ismertető jegyeit magán viselő A londoni férfi a szakzsargon szerint szabályos egzisztencialista film noir, a kísértés és a bűn végsőkig lecsupaszított bemutatása, a rendező életművén belül azonban egyszerűen egy recept kudarcaként értékelhető. Tarr Béla látszólag ereje teljében van, kénye-kedve szerint világít be hatalmas tereket és kocsiztatja a kamerát hosszú száz métereken keresztül, mégsem sikerül a varázslat – a forma csomagolás marad, mely üresen kong.

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből
A 2007-es Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon a fő versenyprogramban szereplő film Georges Simenon azonos című írásának adaptációja, és mint ilyen, nem egyedülálló a filmtörténetben: 1943-ban, Franciaország német megszállása alatt Henri Decoin, A vasálarcos későbbi rendezője készített belőle feldolgozást (L’homme de Londres), 1947-ben pedig a brit Lance Comfort adaptálta filmre Temptation Harbor (A kísértés kikötője) címen. Az előbbi a német cenzorokat sikerrel kicselező vérbeli noir volt, a későbbi felejthető krimi. A két filmben az alapanyagon túl annyi a közös, hogy egyik ismerői sem valószínű, hogy sok hasonlóságra lelnek majd Tarr Béla munkája és a korai feldolgozások között. Tarr ugyanis „gyarmatosította“ a történetet, azaz behelyezte saját univerzumába, mintha a cselekmény csak ürügy lenne, hogy a rendező folytathassa hosszú bolyongását színészei oldalán, és a nézőkkel együtt megcsodálhassák a szürke összes árnyalatát. Csakhogy míg korábbi filmjeiben (Kárhozat, Sátántangó, Werckmeister harmóniák) az egyéni és az egyetemes egy nem pontosan meghatározott, de könnyen felismerhető környezetben adott egymásnak randevút, vagyis a figurákban és cselekedeteikben benne volt a megtépázott magyar társadalom minden rákfenéje, kicsinyes és korrupt világunk teljes rajzolata, ebben a filmben egy holdbéli táj űrembereit vizsgálhatjuk, egy gyökértelen galaxis lakóit. Túlzás azt állítani, hogy a magyar ember nem tud hogy viszonyulni a tengerhez, mert a Balatonénál nagyobb víztükröt képtelen elképzelni (Mundruczó Kornél is kivágta Szép napok című filmjéből a végső tengeri érkezést), mégis otthonosabban érezzük magunkat egy sártengeren átvonuló tehéncsorda, vagy az eső elől a kocsmába húzódó lecsúszott embercsoport közelében. Tarr Béla (a társ-forgatókönyvíró Krasznahorkai Lászlóval, a zeneszerző Víg Mihállyal és a vágó-társrendező Hranitzky Ágnessel kiegészülve) a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján – szociológiai doku-játékfilmek (Családi tűzfészek), egysnittes Shakespeare-feldolgozások (Macbeth) és csehovi mélységeket is megszégyenítő kamaradrámák (Őszi almanach) készítése után – olyan filmnyelvet talált, mely szinte tökéletesen írta le a kiábrándultságba belefásult, barbár-opportunista emberek szigorúan behatárolt életét, az átmenetre kárhoztatott ország szürke hétköznapjait.

Jelenet
Jelenet-kép
A véget nem érő fekete-fehér snittek azt az érzést keltik a nézőben, hogy a bemutatott szereplők létezését a kamera manipuláció nélkül, valós időben mutatja be, s a lassú tempó csupán a jobb megértést, a részletgazdagság kiemelését szolgálja, tehát a világ, amit vizsgálunk, létezik – így létezik. Látszólag jelentéktelen, repetitív mozgásokat látunk és beszélgetéseket hallunk, melyekből egyaránt megismerhető ember és környezete, hiszen a figurák nemcsak nyomorult világukból képtelenek kitörni, de a kamera „szeme“ elől sem menekülhetnek, bennragadtak egy-egy snittben. Tarr hősei tehát bennragadt emberek, akik azzal emelkednek ki más alkotók filmjeinek szereplői közül, hogy cselekedeteik és motivációik életük szerény keretei között tökéletesen érthetőek. Amivel pedig Tarr filmjei kiemelkednek a többi alkotás közül, az az érthetőségnél is értékesebb dolog: az egységnyi idő alatti létezés bemutatása. És többek között ez az a kincs, ami A londoni férfiből hiányzik. Maloin, a váltóőr, aki a film nyitányában egy furcsa gyilkosság szemtanúja lesz, ugyanis a rendező számára idegen díszletek között mozog, egy tengerparti kikötőben él, egy olyan környezetben, ahol minden a víz és a szárazföld találkozásáról szól. Mintha a Tarr-társulat a jól megszokott színházépület után tájolni indulna sikerdarabjával, és egy cirkuszi sátorban kellene előadnia azt valahol Normandiában. A rendező érzi is a régi egyensúly, a biztos talaj (a „kőszínház“) hiányát, ezért az egyik kocsmajelenetbe szánalmas-absztrakt kis akrobata-műsort illeszt, és ezzel még inkább hiteltelenné teszi a történetet, megfosztja szereplőit a valódi létezéstől.

Jelenet a filmből. Forrás: port.hu
Jelenet a filmből (Forrás: port.hu)

Jó két évvel A londoni férfi forgatása előtt, 2004 decemberében Tarr készített egy Prológus című ujjgyakorlatot, egy négyperces snittet, melyben a Nyugati pályaudvar előtt sorakozva 200 hajléktalan várja az ételosztást – ha tetszik, az uniós csatlakozást. Valószínűleg nem a szerencse, és nem is időjárás az oka annak, hogy ez a négy perc többet ragad meg az emberi természetből, a kiszolgáltatottságból és az élet rendjéről, mint A londoni férfi bő két órája, mely inkább paródiája Tarr művészetének, mint beteljesedése.

 

Kapcsolódó cikkeink: 39. Magyar Filmszemle


Vö. Stőhr Lóránt: A londoni férfi
bori: Idegenek
Báron György: A londoni asszony

Szerző: Csillag Marci
Író:  Georges Simenon,  Forgatókönyv:  Krasznahorkai László,  Tarr Béla,  Operatőr:  Fred Kelemen,  Zene:  Víg Mihály,  Látványtervező:  Rajk László,  Vágó:  Hranitzky Ágnes,  Rendező:  Tarr Béla
Megítélt támogatás: 30 000 000 Ft
Támogató: Mozgókép Kollégium
A film elkészítésére