Omaggio a Luciano Berio / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009.04.02.

Szégyen, de igaz: a jelentős olasz zeneszerző, Luciano Berio műveit a legritkább esetben tűzik műsorra hazánkban. Most az UMZE jóvoltából egy egész estét kapunk műveiből, a Sequenza sorozat négy darabja mellett a lenyűgöző Linea és az elbűvölő Folks Songs is elhangzott. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Luciano Berio
Luciano Berio
Luciano Berio (1925-2003) elkötelezett művész volt, persze nem a szó kommunista, hanem a Sartre által használt értelmében: a művészet teljes szabadsága mellett hitt annak társadalmi küldetésében vagy legalábbis abban, hogy a művész nem független korától, amelyben élnie adatott. Vallomása mindennél világosabban beszél: „A művészet nem süket a történelemre. A világ, a maga összes válságával, úgy változik, akár egy élő organizmus. A művész a legkevésbé sincs kizárva ebből a folyamatból. Belemerül a maga korába, látja annak fényeit és árnyait. És a művész a maga korának, a maga világának teremt, nem az eljövendő halhatatlanságnak vagy az antik örökkévalóság templomának.” A szociális hevület mellett jól érzékelhető ennek a művészetfelfogásnak olasz jellege, amely – amolyan gyakorlati szentimentalizmussal – mindig arra törekszik, hogy azonnal megragadja hallgatósága figyelmét, és persze szívét is; aligha véletlen, hogy Berio nagy Puccini-rajongónak vallotta magát, és hogy Verdinek a középső korszakát kedvelte a legjobban, középpontban az olyan mély és megrázó, de egyben végtelenül dallamos és szívhez szóló művekkel, mint a Rigoletto, a Traviata és A trubadúr. Ugyanakkor a haladás megállíthatatlan és szükségszerű: „A mai művészek érzik a vágyat és a szükséget, hogy megújítsák a kollektív hallgatás szabályait, hogy aktív, kölcsönös és szellemi kapcsolatot teremtsenek a hallgató és az új zenei stílusok között.”

Ránki Dezső
Ránki Dezső
És Berio valóra váltotta művészi elgondolásait. Mert noha olykor erősen avant-garde vagy darmstadti színekkel dolgozott, alapjaiban mindig megmaradt tőről metszett olasz komponistának, azaz olyasvalakinek, akinek a szép hangzás talán mindennél fontosabb. Műveit talán akkor értjük meg a legjobban, ha az emberi hangból indulunk ki, vagy még egyszerűbben szólva a régi olasz madrigálból és a modern olasz operából. A szólóhangszerekre írt Sequenza nevű sorozat nem könnyen befogadható darabjai (Klenyán Csaba – klarinét, Ittzés Gergely – fuvola és Horváth Béla – oboa), akkor váltak teljesen világossá, amikor a műsor második részében Károlyi Katalin elénekelte a III. számú Sequenzát. Nem más ez, mint egy szólómadrigál, vagy egy 19. századi olasz bel canto dalmű obligát őrülési jelenete. Pontosabban azok szeretetteljes megidézése és paródiája egyben. Az énekesnő csak nagyritkán énekel a szó hagyományos értelmében, inkább deklamál, sziszeg, suttog, csattog, kiabál, üvölt, nevet, vagy egyszerűen csak megkomponált zörejeket hallat a szájával: „Girl-bird”, mondta erről Berio. Nagy dráma zajlik le ebben a mintegy nyolc percben, és megértjük, hogy nem történik más a fúvósokra írt darabokban sem, csakhogy ott a hangszer és hangszert megszólaltató művész ijesztő és felemelő küzdelmét, de egyben megmosolyogtató, rengeteg zenei gesztussal teli magánbeszédét halljuk. A három káprázatosan felkészült fafúvós csodálatos koncentrációval hozta ezt a hangulatot.

Károlyi Katalin
Károlyi Katalin
Ám a koncert legemlékezetesebb tizenkét percét a Linea című, két zongorára, vibrafonra és marimbára, 1973-ban írt „balett” (Berio meghatározása ez) előadása okozta. Ránki Dezső, Klukon Edit, Rácz Zoltán és Holló Aurél valóban egyfajta pantomimet adtak elő, a zenélés közben a kezek játéka, a testbeszéd hatalmas jelentőségre tett szert. Maga a mű csodálatosan homogén és gyönyörű, – szemben Bartók kissé hasonló összeállítású művével – Berio nem használ kemény ütőhangszereket, a vibrafon és marimba ringató, zsongító hangja mögött-alatt-felett meghökkentően éles gesztusokkal robbannak be a zongorák vagy olvadnak össze a szinte Debussy természetköltészetére emlékeztető akkordokkal. És a néző még egy megfigyeléssel gazdagodhatott: Ránki Dezső, aki a repertoár klasszikus darabjaiban hajlik a rejtőzködésre, ezúttal tökéletesen levetkőzte eredendő introvertáltságát; hallatlan lendülettel, nagy és plasztikus zenei gesztusokkal, olykor dühösen, máskor elemi erejű kitörésekkel muzsikált. Úgy tűnik, felszabadítóan hat rá a találkozás a klasszikus modernség szélsőséges hangulataival.

A műsort záró Folk Songs éppen Berio fent idézett törekvéseinek egyik summája: egyszerű, populáris dallamok, olykor teljesen vad, „avant-garde” kísérettel ellátva. A tizenegy, ha jól számoltam nyolc különböző nyelve írt népdalhangszerelés eredetileg a Berio felesége, a nyelvzseni énekesnő, Cathy Berberian számára készült, és aki megnézi a YouTube-on azt a felvételt, amelyen a zeneszerző dirigál, megérti, miért is volt ez a félelmetesen nagy művésznő a múzsája a komponistának. Berberian egyesítette egy díva és egy kocsmai énekesnő összes erényét, egyszerre volt istenien elérhetetlen és szajhásan odaadó, hogy hangtartománya határtalanságáról most szó se essék. Károlyi Katalinnak csak töredékesen sikerült a dalok páratlanul gazdag világát megmutatnia, előadásában volt valami mesterkélt, valami erőltetetten közvetlen jelleg, hamis spontánság, noha zeneileg többnyire makulátlan interpretációt nyújtott.

De mindent egybevetve nagyszerű, tanulságos, olykor – Linea! – felkavaró koncert volt. Mindamellett csak jámbor reménynek tűnik, hogy Berio szerves része lesz a magyar előadók repertoárjának.


Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják. 
Szerző: Csont András
Helyszín:  Thália Színház,  Időpont:  2009. március 30.