„Könyves embernek” csak az szegődik el, akit humorral áldott meg a természet. Ez derült ki azon a két délelőttön, amely kardinális problémák sokaságát hozta felszínre, időnként a borúlátást sem lehetett elűzni, mégsem kellett nélkülözni az élceket, a mosolyt. Gondjaikat is életerős kiadói koncepciók felől igyekeztek szemlélni a megszólalók.

Március 28-án A kortárs szépirodalom esélyei főcímet viselő nemzetközi tanácskozáson kilenc könyvkiadói szakember cserélt eszmét – angol nyelven –  kétszer kilenc főnyi hallgatóság előtt a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A könyvszakma elitjéről lévén szó, ez igencsak intenzív „felállás”: hasonló gondolatáramlásból, kapcsolatépítésből kiadványok sokasága születhet. A konferencián Seid Serdarević (Fraktura, Horvátország), Beata Stasinska (W. A. B., Lengyelország), Jaume Vallcorba (Acantilado/Quarderns Crema, Spanyolország), Katharine Raabe (Suhrkamp, Németország), Svante Weyler (Weyler Förlag, Svédország), Monika Sznajderman (Czarne, Lengyelország), Arild Batzer (Batzer & Co., Dánia), Jean Mattern (Gallimard, Franciaország) és a társalgást pergőn, szellemesen moderáló Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója vett részt. A tanácskozók nem csupán műhelyeik meghatározó személyiségei, hanem különféle területek – elsősorban a műfordítás – jelesei is.

Szóba került: érdeme a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak, hogy felkarolta a rendezvényt – de a fesztivál programjában az irodalom helye mégis szerény. A kilencfős „konzílium” – összegezve a véleményeket – úgy találta: „nagyon könnyű pesszimistának lenni” a mai recessziós helyzetben, ám a magas irodalmat felvállaló európai könyvkiadás mégis egészséges kulturális szereplője a kontinens művelődésének. Nem árt azonban a rendszeres „kivizsgálás”, elkerülhetetlen a „kímélő életmód”, s időnként elérkezik a kiadási „diéta” ideje. Bár a tapasztalatok országonként és kiadónként különbözőek, érzékelhető, hogy az ezredforduló után Észak-, Nyugat- és Közép-Európában is az angol nyelvű (angol és amerikai) alkotások felé tolódtak el a publikálás arányai. Az olvasási szokások számos okból módosulnak (ezeket az okokat az olvasásszociológia igen pontosan feltárta), szinte évtizedről évtizedre változik a preferált művek köre. A magyar irodalomról szólva a résztvevők egyike-másika hangot adott örömének, hogy Márai Sándor regényei átütő sikert tudhatnak magukénak Olaszországban – de a siker racionális magyarázatát (a könyvek esztétikai minőségén kívül) egyelőre nem ismerik. Ugyanígy arra sem egyszerű felelni, egy-egy mű (idegen nyelvre fordított magyar alkotás – a konferencia lényegében csak a szépprózával foglalkozott) miért válik (vagy nem válik) népszerűvé az irodalombarátok táborában. (Irodalmi hetilapunk épp március 27-i számában adta hírül: Esterházy Pétertől a Harmonia caelestis Spanyolországban „váratlan sikert aratott” – egy klubhálózaton belül –, viszont ennek folytatása, a Javított kiadás „gyakorlatilag eladhatatlannak minősült”.)

Nem érte váratlanul a hallgatóságot, hogy a külföldi meghívottak számára az általuk nagyra becsült (kortárs és régebbi) magyar irodalom esetében a legnagyobb gondot általában a nyelvismeret hiánya jelenti. Megnő a közvetett (lektori, fordítói, konzultánsi, olvasói) segítség, tájékoztatás szerepe. A nevek, művek piaci bevezetésében átgondolt, noha a kiadók által kevéssé befolyásolható publicisztikai (főleg televíziós) menedzselés szükséges. A kiadások megvalósulása – az egyszeri megjelenés sorozatossá válása – nagyban függ a személyes kapcsolattartástól, információktól. (Morcsányi Géza ezt nagyon jól tudva tanítani való kitérővel hívta fel kollégái figyelmét Spiró György munkásságára.)

Azonnali, a magyar irodalom számára kedvező ígéreteket, távlatokat, döntéseket senki sem várt a konferenciától (hiszen még azon is morfondíroztak a beszélgetők: mennyi ideig, mekkora példányszámok mellett marad a könyv[tárgy] a legfontosabb szépirodalom-hordozó). Természetesen hájjal kenegették a magyar hallgatóságot, amikor Kertész Imre, Szabó Magda, Nádas Péter és mások külföldi sikereiről, a folyamatban levő kiadási-fordítási törekvések, szándékok viszonylag nagy számáról, irodalmunk általános megbecsültségéről értesülhetett.

Március 29-én – Váradi Júlia meghitt miliőjű moderálásával, német és magyar nyelven – egy konkrét példa „esettanulmányára” is sor került. Katharine Raabe és Jean Mattern „a konkrét szerző”, Dragomán György jelenlétében mérlegelte, miféle „magische Kombination” dolgozik esetenként a jó ügy érdekében, milyen szerzői jogi, ügynöki, szakmai kérdésekkel kell megbirkózni. Raabe kiemelte: a magyar szerzők hosszú idő óta sokat köszönhetnek olyan literátoroknak, fordítóknak, mint Eva Haldiman, Hildegard Grosche és mások: ők abszolút szavahihető tekintélyek, ha a minőséget, a kiadói stratégia lépéseit kell mérlegelni. Dragomán eddig (alig három-négy esztendő leforgása alatt) huszonnyolc nyelvre átültetett regénye, A fehér király hatezer eladott példány körül jár Németországban, így akár bestsellernek is mondható. Mattern utalt rá: a francia értelmiségnek – „Clemenceau egykori Monarchia-gyűlölete és súlyos malőrjei” következményeként – bizonyos lelkifurdalása van a magyarokkal szemben, ugyanakkor azt is tapasztalnia kell, hogy a közismert „Budapest/Bukarest, magyar/román összecserélés” manapság is előfordul. Dragomán könyve magyar író munkája, de a letűnt romániai diktatúrában játszódik. Ennek – a befogadási „lecke” mellett – nyelvi, fordítási következményei és dilemmái sem egyszerűek. A hat nyelven tudó író elmondta: sosem szól bele a fordítások szövegébe, de készséggel áll tolmácsolói rendelkezésére a szükséges felvilágosításokkal. Akár fényképen is megmutatja, ha ritkább, ismeretlen nevű tárgyról van szó.