Dark Floors

Odalenn – nem éppen közönségcsalogató cím, bár az eredeti Dark Floors (Sötét emeletek) sem olyan, amiért hanyatt-homlok rohannék a moziba. Az elhagyatott kórházban egy autista kislány vezetésével bolyongó figurák – a csapat szigorúan a politikai korrektség jegyében verbuválódott: egy szőke, hangosan sikítozni tudó és akaró ápolónő, egy színesbőrű biztonsági őr, egy sunyi menedzserfajzat, egy titokzatos hajléktalan meg persze a jóvágású apuka – tisztességesen végigzongorázzák az ilyenkor szokásos lehetőségeket. Vagyis először összefognak, ahogy illik, aztán a magát a legravaszabbnak gondoló egyedül próbál boldogulni, a gyengébbek nem bírják a kiképzést, és lassan elhullanak, stb. Szóval minden úgy megy, ahogy a nagy (horror-)forgatókönyvben meg van írva.

Dark Floors

Merthogy horrorfilmről van szó, és bár a másfél órás mozi pontosan olyan sablonos, mint a fenti összefoglalás sejteti, a gyártó Finnországban a Dark Floors mégis óriási siker volt. Az ok a kórház egyre leamortizáltabb osztályait benépesítő orrpiercinges, bőrszerkós szörnyek szolid jelenléte: a röntgenfényre és a főszereplő kislány hideglelős tekintetére egyformán érzékeny monstrumokat ugyanis a 2006-os Eurovíziós Dalfesztivál győztes finn hard rock szörnycsapatának, a Lordinak a tagjai „alakítják”. A film alig leplezetten színtiszta üzleti vállalkozás: a bandavezér Mr. Lordi és a producer Markus Selin a rockereket is meglepő fesztiválgyőzelem után döntött a forgatásról. És bár a Lordi-rajongóknak kötelező alapmű forgatókönyve több sebből vérzik, panaszra senkinek sem lehet oka, merthogy a Dark Floors meg sem próbálja magát álcázni: pontosan az, aminek látszik.

Szauna

Úgy tűnik, a finn horrornak van egy intellektuálisra hangszerelt változata is: a Szauna például jóval messzebbre merészkedik a szokásos és elvárt ijesztgetésnél. A jól érzékelhetően japáni ihletésű, hosszú, fekete, csuromvizes hajával riogató kísértetlány elcsépeltnek tűnhet, a film azonban többről, másról szól. Antti-Jussi Annila új filmje ugyanis bűn és bűnhődés, lelkiismeret és misztikum, hit és harc összefüggéseiről beszél kiváló színészekkel, számos nyitva hagyott kérdéssel és egy izgalmas kerettörténettel.

A XVI. század végén a több évtizede tartó svéd-orosz háborút hivatalosan is lezárandó kis csapat járja az isten háta mögötti vidéket, hogy egy mocsár kellős közepén meghúzza az országokat elválasztó határvonalat (a film hatásosságához nagyban hozzájárul, ahogy Henri Blomberg operatőr a kietlen, mégsem sivár északi vidéket a vászonra komponálja). A mocsár mélyén azonban alig hetvenfős, kizárólag öregekből és csupán egyetlen gyermekből álló, ellenségesnek ugyan nem mondható, mégis meglehetősen különös közösségre bukkannak.

Szauna

A vallási, nyelvi és ideologikus ellentétek miatt eleve megosztott határbizottság tagja a két főszereplő, ellentétes jellemű testvér: a teljes életét a csatamezőkön töltő, előbb gyilkoló, aztán kérdező Eerik (Ville Virtanen) és szobatudós kartográfus öccse, Knut (Tommi Eronen). Akaratlanul (?) követik el szörnyű bűnüket: útjuk elején egy fiatal lányt hagynak meghalni. A lány kísértete azonban nem tágít mellőlük, s idővel már mindketten tudják, hogy hosszas vándorlásuk a transzcendens iránt feltűnően fogékony faluban fog fájdalmas véget érni. A sokáig lineáris történetmesélés a végkifejlethez közeledve egyre dühödtebb fordulatokat vesz, elbizonytalanítva a kezdetben még a szokványos ’a visszatérő halott bosszút áll’ típusú történetre gyanakvó nézőt: Iiro Küttner forgatókönyve magabiztosan szövi össze a még oly távolinak tűnő szálakat is, hogy aztán legvégül véletlenül se kínáljon egyértelmű és megnyugtató választ.

Borzasztó boldog

Meglepetésekből bőven jut az Északi fények szekció általunk látott harmadik filmjébe is. Sőt, a dán készítésű, talán napjainkban játszódó Borzasztó boldog a felszínen sok hasonlóságot mutat az előbbi finn filmmel: véres titkokat rejtő mocsár itt is van, meg különc, belterjes falusi közösség is. Amibe ugyanúgy besétál a gyanútlan idegen, mint ott láttuk, és hasonlóképp nem tud menekülni. Igaz, ő legalább túléli – persze, hogy ez büntetés vagy jutalom, nézőpont kérdése…

Borzasztó boldog (Forrás: Titanic Filmfesztivál)

Robert (Jakob Cedergren) múltjának árnyait jött elfeledni a világtól távoli vidékre. Azonban ha megfeszül, akkor is csak amolyan ’gyüttmönt’ lesz az itt élők szemében: hiába virít rajta a rendőri jelvény, senki se veszi komolyan az amúgy is elég szerencsétlen, de a nézőnek ettől is rokonszenves fickót. Az, hogy sör helyett csak ásványvizet rendel a helyi kricsmiben, ugyanúgy gyanús, mint amikor (kezdetben legalábbis) igyekszik komolyan venni a hivatását. Családjától távol, a vele nem rokonszenvező közegben érthető módon kerül szoros közelségbe a meglehetősen rámenős háziasszonnyal.