A Zeneakadémián tartott egyik előadásán levetítette azt a filmet is, melyen az ezredforduló új zongorista-felfedezését, Piotr Anderszewskit mutatta be. A film a Diabelli-variációk stúdiófelvételét követi végig. Látjuk-halljuk az izgalmas küzdelmet a mind pontosabb hangzásért, s Piotr Anderszewski pihenőidőben megfogalmazott kommentárjait a csodálatos–rettenetes remekműről, melynek CD-felvétele aztán a sajátos művészi profilt meghatározó nagy eseménnyé vált nemzetközi karrierjében. Mindebből egy rokonszenvesen szerény, igazán intelligens, gondolkodó-tépelődő, s nem mellesleg elképesztően tehetséges muzsikus képe rajzolódott ki. A lengyel–magyar származású Anderszewski a felvétel óta eltelt kilenc esztendőben ugyan némi pocakkal árnyalta egyébként továbbra is ifjonti megjelenését, de zenélésének frissessége, ihletettsége, koncentráltsága legalább olyan magával ragadó, mint amilyennek a filmen láthattuk.
Piotr Anderszewski |
A Tavaszi Fesztiválra rendszeres partnereivel, a Skót Kamarazenekar tagjaival érkezett. Koncertjükön rögtön két Mozart-zongoraversenyt is megszólaltattak, a K 456-os B-dúr és a K 491-es c-moll darabokat. Míg a B-dúr zongoraverseny olykor pantomim- vagy burleszk-szerűen látszik utalni egy elképzelt, vidám színpadra, addig a c-moll zongoraverseny hangütése nehezebben meghatározható: nem a g-moll tételek tragikuma, de nem is a d-moll darabok démonikussága, hanem egy nagyon is aktív, humán energiáktól duzzadó, lobbanékony, dacos, összevont szemöldökű karakter uralkodik a szélső tételek felett. Lehetett tehát sokfélének lenni az 1780-as évek közepének Mozart-stílusán belül. Anderszewski szuverén játéka mentes mindenféle ideológiai előfeltevéstől: nem klasszicizál, nem régizenél, nem romantizál. Ehelyett a minél pontosabban megragadott gesztusra koncentrál, és a hangzás mindig megújuló szépségében teszi jelentőségteljessé a zenei pillanatot. Billentése pontos, plasztikus, s egyszersmind könnyed; a hangzás halk tartományában lenyűgözően sokféle hangszínt tud kikeverni, a különösen puha, álomszerű és szinte anyagtalan megszólalásokig jutván el.
A Skót Kamarazenekar |
A hangzó végeredmény szempontjából valószínűleg csekély jelentősége volt annak, hogy amikor éppen nem a billentyűkkel volt dolga, Anderszewski barátságos vezénylő mozdulatokkal fordult a Skót Kamarazenekar felé – amit hallottunk, s aminek nagyon is örülhettünk, az sokkal inkább az együttes és a szólista közös műhelymunkájának, összeszokottságának gyümölcse volt. Kiváló együttesről van szó, engem leginkább a fafúvósaik kápráztattak el fürge, rajzos, választékos játékukkal, melyre a c-moll zongoraverseny a lehető legnagyobb mértékben igényt is tartott. A koncertet Johann Christian Bach Lucio Silla nyitánya indította, a háromrészes sinfonia hangneme a rákövetkező zongoraversenyét előlegezte. Ha meg kell osztani a felelősséget a zenekar, Johann Christian és jelen sorok írója között a tekintetben, hogy a nyitány miért nem ragadott magával, úgy az oroszlánrészt készséggel magamra vállalom. A c-moll zongoraversenyt felvezető Esz-dúr divertimento, ismét csak Mozarttól (K 113), annál pompázatosabbnak tűnt.
Igazán nagylelkű, bárha kissé átgondolatlan gesztus volt a K 491-es zongoraverseny markáns zárótétele után a másik koncertdarab kevésbé egyéni fináléját megismételni ráadásként. Ami viszont ezután következett, az tényleg feltette a koronát az estére. Andrszewski Bartók Három csíkmegyei népdalját játszotta szívfájdítóan szépen és abszolút szubjektíven, fantasztikus rubatókkal: megállt a levegő a Nemzeti Hangversenyteremben, és mindenkit megérintett a nosztalgia.
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Dauner Nagy István írása
Rákai Zsuzsanna: Nem lehet megunni