1939. március 23. / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009.03.27.

A megemlékezéseknek a jó ötletek adnak komolyságot. Bartók Béla II. hegedűversenyének bemutatóját éppen 70 éve, e koncert napján, március 23-án tartották az amszterdami Concertgebouw-ban, Willem Mengelberg vezényletével. VÉGSŐ ZOLTÁN ÍRÁSA.

Székely Zoltán és Bartók Béla
Székely Zoltán és Bartók Béla
Azt hiszem, sokkal jobban tudnánk hétköznapjainknak örülni, ha nem a politikáról szólnának a hírek, hanem a kultúráról. És most, a koncert révén hír lett abból, hogy 70 éve megszületett egy ma is érvényes hegedűverseny: remek előkészület ahhoz, hogy rá két napra eszünkbe jusson a szerzőnek, Bartók Bélának születésnapját is megünnepelni. A program pontosan ugyanaz volt, mint 1939-ben, és a karmester, Takács-Nagy Gábor átütötte a feszítő kérdés által állított falat. Mengelberg azért Beethoven Egmont-nyitányával és Csajkovszkij IV. szimfóniájával keretezte Bartók művét, mert a két mű rokon. A sötét f-mollból a fényes F-dúrig jutnak el annak metaforájaként, miként az ember heroikus küzdelme nyomán feláll a földről és egy szebb világot vizionálva hirdeti a szabadság eszményét. A programválasztás mindenkori aktualitását nem kell ecsetelni, mégis mellbevágó azt éreznünk, hogy ugyanazon évszázados gondolatok hatják át hétköznapjainkat, mint a legnagyobb alkotók életét.

Beethoven 1810-re készítette el a Theater an der Wien felkérésére Goethe Egmontjához a színházi kísérőzenét, amelyet nem sokkal később a híres nyitánnyal is kiegészített. A bemutatóra május 24-én került sor, de a kísérőzenéből a nyitány mellett csupán a Klára-dalok élnek tovább. A XVI. századi flandriai helytartó pozitív jellemét, a népe szenvedése miatt az őt kinevező királlyal való hősies szembefordulását és végül tragikus halálát félelmetes erővel halljuk megfesteni, illetve kibontakozni. A bevezető, Sostenuto ma non troppo-rész döbbenetes harmóniatömbjei felett lebegő dallam, és az Allegro főtéma a hősies Lamoral Egmont gróf forradalmi hevületét hivatottak leírni. A hangképeket pusztán zenei hatásokkal teszi plasztikussá Beethoven, amelyet a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar értő tolmácsolása jótékonyan kiemelt. Bár a timpani a koncert első felében érdekes hüppögő mellékzöngét produkált, a vélhetően technikai probléma nem befolyásolta a műből sugárzó harcias tüzet.

Takács-Nagy Gábor
Takács-Nagy Gábor
Zenetörténeti jelentőségén túl a II. hegedűverseny ezúttal különös csemegének is ígérkezett. A Telekom Zenekart immár két éve Keller András vezeti, és nevét csakúgy viseli egy vonósnégyes, mint Takács-Nagy Gábor nevét. Ugyanakkor mindketten karmesterek is, ám Keller ezúttal „sorstársára” (ahogy Takács fogalmazott) bízta a zenekar dirigálását. Vajon mire jut egymással a két zseniális hegedűs? – tehettük fel magunknak a kérdést. A bemutatón Székely Zoltán volt a szólista, Bartók csak 1943-ban, a Carnegie Hallban hallotta először művét koncertpódiumra állítva. Ekkor egy ismerősének azt írta, hogy a karmester és a zenekar remek volt (zárójelben: és a szerző is). Az előadót félelmetes nehézségek elé állító háromtételes mű a Concerto és a III. zongoraverseny által szegélyezett út végén áll. Keller szuggesztív előadása már az első hangoktól kezdve aláhúzta a nyugtalan harmóniavilágot: ahogyan szólama egyre bonyolódott, úgy emelte mind magasabb szférákba a történelmi korszakokra reflektáló és az elkövetkező időszakokat megelőlegező tömény, már-már látnoki mondandóval megtűzdelt művet. A hegedűversenyre felkészülten kell érkezni, az avatott előadóknál talán csak a hallgató fárad el jobban, és közben azon töpreng, hogy milyen más művel lehetne Bartók alkotását párba állítani. Nekem egy meglepő hasonlat, Picasso Guernicája jutott eszembe az azonos keletkezési időszak és a művészi reflektivitás miatt. Ezen az estén Kellerék előadása a hagyományostól eltérő befogadói attitűdöt kívánt, ez tette egyedi élménnyé előadásukat. Az első fél ráadásaként Keller és Takács közösen előadtak a 44 hegedűduóból két rövid karcolatot.

Keller András
Keller András
A IV. szimfónia (op. 36.) Csajkovszkij első műve, amely nemzetközi sikert aratott. A mű 1877-78-ban keletkezett, amelynek a rosszul sikerült házassága elől menekülő szerző Itáliában adott végleges formát. A Párizsi Világkiállításon tartott bemutató után Péterváron is eljátszották, így már szélesebb közönség is elismerhette Csajkovszkij szerzői kvalitásait. A szimfónia négy tételének metafizikus programját a boldogság, a végzet, az élet örök változása és az elmúlás, vagyis a sors köré szőtte Csajkovszkij. Az I. tétel Andante sostenuto részében a masszív rezes szólamok tömören és hatásosan foglalják össze a kibontakozásra váró témát. Majd a II. tétel mélabús oboa-szólója és a pizzicatóval induló virtuóz szerkesztésű III. tétel jellegzetes motívumai jó terepet kínáltak a zenekar számára, hogy bemutassák, hol tartanak jelenleg. A szonátaformájú IV. tétel egyfajta optimista hangvételt képvisel, az elénk vetített népünnepély képét (immár F-dúrban) a közismert orosz népdal (Áll egy ifjú nyírfa réten) variációja színesíti. A gigantikus fináléban a hatalmas fokozások a visszatérő, baljóslatú bevezető sors-témát könnyedén tiporják el.

Az előadás ezúttal a reményről szólt; a megdönthetetlen hittel eljátszott művek nem csak lelket öntöttek a közönségbe, hanem megmutatták: számos érték létezik még, amely a hétköznapi őrlődésen túlvezethet bennünket.


Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2009. március 23.