Az elmúlt évtized Móricz-szakirodalmának két fontos tanulmánygyűjteménye (A kifosztott Móricz?, Az újraolvasott Móricz) és Cséve Anna kötetei (Az írás gyeplője, Modell és társ) már határozottan utaltak arra a problémára, hogy a megmerevedett, a paraszt- és dzsentriábrázolás szűkös tematikájába, illetve a realizmus-naturalizmus stílusfogalmaiba erőszakolt szerző életművének árnyaltabb, a társadalmi problémák, a küldetéses írói szerep ideológiájától elszakadó vizsgálatára lenne szükség. Esterházy Péter Móricz-esszéje mellett a folyamatot Balassa Péter haláláig tervezett, de sajnálatos módon csak élőszóban, szemináriumi keretek között elhangzó monográfia-vázlata indította el, s a jelen recepciótörténeti fordulatához hozzájárultak még azok a részben máig kiadatlan vagy csonkított szövegek is, mint például Móricz naplója vagy a Tükör-kötetek. S itt főleg nem is az életrajz intimitásokkal kiegészülő mozzanataira, a Litkai Erzsébettel, Csibével/Árvácskával folytatott szexuális kapcsolat részletezésére, hanem például írás és szexualitás Móricznál szinte ideológiává, ihletforrássá emelt összekapcsolására gondolunk: „A valóságból építkező irodalom élő emberből regényalakot formálhat a szexuális aktusban és az írásaktusban egyesülve, fordított út viszont nem létezik: «Az író sok alakot teremt, de olyat nem írhat magának, hogy meg is b[…]hassa»”, vagy: „Én egy jó írásért kész vagyok megb[…]ni az ördögök öreganyját is, de anélkül?” (51.o.) – idézi a Holmi szemérmeskedő szövegközlését Móricz naplójából Szilágyi Zsófia a Csibe és apuka című fejezetben. De az íráshordozók, a rögzítés történetére irányuló kitüntetett figyelem, elméleti megközelítés számára is igazi kuriózumnak ígérkezik a Tükör-kötetek ceruzával írott, sokféle műfajt ötvöző anyaga, hiszen köztudott, hogy Móricz az elsők között tért át a szövegek azonnali, írógéppel történő, a személyesség új formáját jelentő rögzítésére. A váltás önkifejezésre gyakorolt jelentőségét felismerve-érzékelve írja Magoss Olgának Móricz, hogy „gépen nem tudom magát olyan bizalmaskodva szólítani” (67.o.).

Szilágyi Zsófia kötetének legfontosabb kérdése, hogy létezik-e a kortárs magyar irodalomban (egész pontosan a 2005-2008 között keletkezett szövegekben) olyan Móricz-olvasat vagy -kánon, ami ha nem is radikálisan, de más, mint az irodalomtörténeti? Milyen eredményekhez vezet a kettős irányú megközelítés, a Móricz felől olvasott kortárs- és a kortársak felől olvasott Móricz-epika? Azaz beszélhetünk-e „továbbélő” szerzőről vagy maradt az Esterházy Péter által a nyolcvanas években rögzített, a szakirodalomban emblematikussá váló patthelyzet: „Itt áll előttünk egy író, akit kifosztott az idő; az, amiről beszél, az, akiről, és az a nyelv, amelyen ott – mindez már nincs. Baja nem bajunk, illetve nem így.” (Utószó, szó, szó)

A három fejezetre osztott kötet középső része tárgyalja azokat az elméleti-módszertani problémákat, amelyek például a személyesség és az életrajzi narratíva szépirodalmi vizsgálatának lehetőségeit, részleges visszanyerését jelenthetik a kizárólag műközpontú megközelítések mellet. Szilágyi sokszólamú módszertana „a személyesség felől is olvasható művek” (149.o.) kánonalakító jelentősége mellett önéletrajz és fikció szövevényes, de kizárólag elméleti premisszák alapján nem negligálható jelentőségére hívja föl a figyelmet a Móricz-életművel kapcsolatban. A „személyes éntől” eloldódó, burkolt kölcsönhatás szöveggé transzformálása pedig éppúgy alapvető regénypoétikai, narrációs feladattá válik Grecsó Krisztián, Oravecz Imre vagy Háy János faluábrázolásában, én és közösség viszonyaiban, mint a Móricz-életmű azonos tematikájú szövegeiben. Grecsó Isten hozott című kötete nemcsak a Móricz-mottón keresztül hoz létre kapcsolatot az Életem regényével, hanem a falu jelenéből hiányzó emlékezetet pótolja a móriczi hagyomány, az irodalmi emlékezet tölti be azt az űrt, aminek önmagában már nem lenne szövegteremtő ereje: „az én elbeszéléseim Móricz miatt vannak benne az időben, és általa létezik egy, az elbeszéléseim számára szent idő és tér”, írja Grecsó a kapcsolatról (181.o.).

A továbbélő Móricz a kortárs regények kiváló, filológiailag alapos párbeszédbe állításán kívül a személyes családtörténetet is érintő fejezettel egészül ki, a szerző dédszülőjének, Kálmán Bellának és Móricznak a kapcsolata a továbbra is hiányzó biográfiához nyújt majd adalékot. A káromkodás, a sport és az álnévhasználat szerepét vizsgáló tanulmányok pedig önmagukban is megálló, a kutatómunka alaposságát bizonyító alfejezetek, s a kötetnek ahhoz a műelemzéseket tartalmazó, az újraolvasást szorgalmazó zárlatához (A boldog ember, a Pillangó és Az Isten háta mögött értelmezése) kapcsolódnak, amelyek a felgyűlt anyag ösztönzően zavaró gazdagságát jelzik olvasó és szerző számára egyaránt.

Vö. Anslemoo: A párhuzamosok a szövegben találkoznak 
Turi Tímea: Az irodalmon innen? 
László Ferenc: Élete, regénye 
Bodor Béla: Voltaképpen ki ez az ürge?