Az elzártságról, a szolidaritásról, a kamaszkori szenvedélyekről. Lehetne ’56 itt, ’68 ott, ’89 amott. Kinek mi.
Szomjas Györgynek mindenesetre ’56.
Ha a színház nyúl e témához – és az utóbbi években gyakran tette, nem pusztán az évforduló vagy a magyar dráma támogatása miatt –, rendszerint a jelen felől faggatta a múltat, kérdéseket tett fel, amelyeket nyugtalanítóan, felkavaróan nyitva hagyott. Nem a heroikus ’56 érdekelte a színházat, hanem a zavarba ejtő, a morálisan aggályos, olykor az egyenesen szégyellni való ’56 és hatása, máig érvényes tanulsága, dilemmái. Értelmezési szempontok sokaságát kínálva és mindenképpen valami jelen idejűt. Akár a Térey János – Papp András szerzőpáros műve volt, vagy Kukorelly Endre, Hamvai Kornél, Darvasi László írta, netán Mohácsi János rendezte színpadra. A rétegszínházzal szemben filmnek, az ’56-osnak is, más a közönsége: elsősorban szélesebb. Lásd: Szabadság, szerelem. És a mozi számára más a kísértés is: ott van számára a dokumentum, az élő kép – saját nyelve –, amelynek olykor ellenállhatatlanul nagy a vonzereje. A színháznak ebből a szempontból nincs emlékezete, nincs miből kiindulnia, mindent elölről, a darabtól kell kezdeni, ezért könnyebben megteheti, hogy miközben egy adott történelmi korról beszél a maga színpadi konkrétumaival, mégis általánosítson – emberi tapasztalatot, figurákat, helyzeteket. A film hajlamos veszélyesen beleragadni a „történelmi” kategóriába.
 Gáspár Kata |
A Nap utcai fiúk olyan történelmi tanösvény, amelyen a kirándulásról és veszélyeiről semmit sem tudók is elindulhatnak, minthogy semmilyen előzetes ismeretet nem feltételez. Talán oktató filmnek szánták, beavató mozinak. A narrátori hang és a kissé statikus dokumentumfilmes felvezetés tájékoztat arról, hogy hol s mikor vagyunk. A film nem a kor hatását ragadja meg, nem a mindennapi életben megnyilatkozó, konkrét, érzéki részleteket nyújtja a nézőnek – a fent említett röntgenfelvétel esete üdítő kivétel –, hanem történelemkönyvet olvas fel. Ehhez sok korabeli képet hív segítségül. A dokumentum és a játékfilm képileg egyébként finoman, szépen keveredik, olykor annyira egymásba folyik, hogy szinte eldönthetetlen, mit is látunk. A képek közötti áttűnések, színesből barnás, korhű, rontott képekbe való váltás és aztán vissza – nem annyira valamilyen logika mentén, mint inkább érzelmi-hangulati megoldásként –, Grunwalsky Ferenc kiváló munkája.
 Jelenet a filmből |
A konvencionális történelmi „felkonf” után lassan megérkezünk a lázadó, romantikus kamaszok dramaturgiai vonalához. A srácok fegyverhez jutva egyetlen sarkot, a Nap utca sarkát védik az orosz tankoktól. Ez a „saját sarok” szimbolikusan is a film erénye, kivisz az ismeretterjesztő „nagy történelemből”, a kis emberi és egyszeri történetek felé. Amint a film elhagyja e sarkot, visszatér az általánosságokhoz, a történelemkönyvhöz. A helyszín jól kiválasztott – a Nap filmszínház a főhadiszállás, ami a rendezőnek lehetőséget nyújt némi filmtörténeti kalandozásra is, a fiúk ugyanis szovjet és magyar háborús filmeket néznek, innen merítik tudásukat, melyet odakint az utcán gyakorolnak élesben. És itt hallgatják azokat a bizonyos lemezeket. Egy szerelmi háromszög mozgatja a hősöket: a fegyvertelen, okos fiú, az erőszakos vezéregyéniség és a szép kalauzlány kalandjai. Háború és szerelem hollywoodi kliséi kísértenek komoly veszéllyel. A többi szereplő inkább statiszta, tömeg; arcok, figurák nem rajzolódnak ki, helyzetek sincsenek. A háborúsdi a komolyan gondolt szabadságeszmények, a gyerekes, felelőtlen, félelmet nem ismerő lövöldözés és a filmen látott férfiideálok utánzásának különböző arányú keveréke. A film e háborús játék kétarcúságát nem bontja ki, nincsenek helyzetek, amelyben megmutatkozna, hogy ezek a kamaszok valójában mennyire vaktában lövöldöző gyerekek még. Egy pillanatra feltűnik a Kapa-Pepe bohócpáros (Mucsi Zoltán, Scherer Péter), megfejelve Szőke Andrással – ember, pláne tinédzser legyen a talpán, aki érti, mi dolguk erre, és miféle humornak, helyzetnek, netán dramaturgiai ellenpontozásnak szánták az alkotók a jelenetüket.
 Gáspár Kata és Bárnai Péter. Forrás: port.hu |
Nincs dilemma: hősök vannak. Szomjas György, aki maga is hasonló korú lehetett ’56-ban, komoly, felelősségteli felnőtteknek – s ezáltal meglehetősen romantikusan és egysíkúan – ábrázolja hőseit, akik máris mintha túl öregek lennének, komoly történelmi tudattal. S akik – szerencsére – rajonganak a rock-and-rollért: mert ennek a jól megválasztott, ma is eleven zenének köszönhetően hirtelen különös fénytörésben mutatkozik meg a történelmi ’56: egyszerre régi és új, múltbeli és mai, távoli és közeli. A fiatal színészek közül Bárnai Péter alakítása tűnik ki: befelé figyelő, már-már rezonőr, de mindesetre rezignált, bár ő is túl korán felnőtt figura. Aki szerelmét, barátját veszíti el e filmben. S aki máris emlékezik és történelemben gondolkodik – minthogy ő az idős narrátor is –, ahelyett, hogy élné saját történetét.
Kapcsolódó cikkünk:
39. Magyar Filmszemle