Max Raabe és a Palast Orchester koncertje / Művészetek Palotája, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009.03.25.

Budapest végre felkerült a Max Raabe-térképre. A Palast Orchester 2008-as lemezének (Heute Nacht Oder Nie) koncertjén a német kultuszzenekarnak és lelkes közönségének sikerült kölcsönösen elbűvölnie egymást. Max Raabe a végén például egy pillanatra elmosolyodott. HALÁSZ TAMÁS ÍRÁSA.

Első körben saját címválasztásomat igyekszem cáfolni. Vékony, csillogó hámréteg az, amit gigerliségnek nézhetünk, ha a varázsos hangú énekes alakját vizsgáljuk. Pályája bő másfél évtizede alatt Max Raabe sokrétű, rafinált, de minden kimódoltsága ellenére mégis jól „olvasható” figurává formálta páratlan eleganciájú önmagát. A húszas, harmincas évek nagyhírű európai (elsősorban német nyelvű) és amerikai slágerei megszólaltatása mellett kuriózumokat előásó, rég elfeledett remekekbe új életet lehelő dalos idol és zenekara a lehető legtökéletesebbre csiszolta a megmutatkozási formát, színjátékosi mesterművé koncertjeit. 

Max Raabe
Max Raabe

A Budapesten a Tavaszi Fesztivál idején bemutatkozó Palast Orchester hagyományosan felvezetett koncertjein túl látványos revükkel jelentkezik (ilyen volt például 2006-os szériájuk a Wiener Stadthalléban), pompás görlcsapattal, mutatós díszletekkel, villámsebesen jelmezbe bújó zenészekkel.

Raabe azonban változatlan, legfeljebb fekete frakkját cseréli hófehérre. Az énekes, mint egy zsinórjairól lenyesett marionett-figura: szinte mozdulatlanul áll, vállát kissé kiemeli, kézfeje, ujjai mozdulatlanok; arcvonásai rezdületlenek. Semmivel sem tereli el a figyelmet a hangjáról. Az a bűvös (elnézést a képzavarért) kötéltánc, melyet mimikájával művel, a titok egyik nyitja. Mintha folyamatosan bujkáló, halovány mosolyt nyomna el - amely lebegtetésről-rebbenésről nekem egy másik zseni, tényleges színész és az ő bűvös tudománya, a néhai Jeremy Brett, minden idők legtökéletesebb Sherlock Holmesa jutott eszembe. Senki nem tud így megpihenni. Senki nem tud így belelépni a fejgép fényébe.

„A 20-as években akarok élni!” – csilingelt mögöttem egy elvágyódó leányhang a szünetben, a teremből kifelé jövet. Neked legyen mondva – gondoltam magamban. Raabe ezeknek is tökéleteset nyújt. Amint azoknak is, akik meglehetős pontosan tudják e nehéz időkben, zömmel a pokol tornácán született dalok történetét. Poklot emlegetek: a Nagy Gazdasági Világválságét (ismerős, ugye?), ha dalban a tengerentúlon járunk, s a XX. század legnagyobb világégését, amikor az óceán innenső oldalán.

A Palast Orchester nem a precíz rendszerben egymást követő, spekulatív retró-hullámok hátán lovagol, nem egy kikozmetikázott, szalonképesre pingált korszakból rendez be bájos kis kirakatot. Káprázatos játékában ott a jól tudott: azoknak a muzsikusoknak a jelentős része, kik e zenéket a húszas, harmincas évek Berlinjében játszották, a negyvenes évek elejére már kelet-lengyelországi haláltáborok hullahegyein hevert. A bárok, lokálok, mulatók, ahol ezeket a zenéket hallani lehetett, néhány évvel később már üszkös romok voltak, ajtajukon lakat. Az utca, melyben álltak, egy évtizeddel később már nem volt, csak kolosszális téglahegy. És a szomszédos, meg az azután következő is. A Raabe-univerzum túlnyomó része lelet, egy letűnt világ hírnöke: felénk, de talán lelőhelyükön is ismeretlen, elfeledett szerzők remekeivel. E dalokat hallgatva olyan érzésünk támad, mint amikor Berlin valamely nagyszerű bolhapiacán a régi képeslapok, plakátok közt matatunk: megsemmisült utcák, terek, házsorok, negyedek képeit próbálva elhelyezni egy modern metropolisz fantomrajzolatában.

A Palast Orchester New Yorkban. (Fotók: Palast Orchester)
A Palast Orchester New Yorkban (Fotók: Palast Orchester)

„Jó estét, kedves hölgyeim és uraim. Mi vagyunk a Palast Orchester, és az én nevem Max Raabe” – köszöntötte közönségét magyarul az énekes, pompás zenekara nevében. „A következő dallal szeretnénk elbúcsúzni. Senki sem sajnálja ezt jobban, mint mi” - zárta estjüket Raabe, remek kiejtéssel. Ami a kettő közt zajlott, pompázatos bemutatkozás, szívek maradéktalan birtokbavétele volt.

A Palast Orchester a koncert - és 2008-as lemeze - címadó dalával, a Heute Nacht Oder Nie-vel (Ma éjjel, vagy soha) nyitott, aztán sorra következtek a világslágerek, Jacob Jacobs és Solomon Secunda Bei Mir Bist Du Schön-je, ez az angolul 1937-ben, az Andrews Sisters előadásával egy csapásra világhírűvé lett jiddis dal, majd a frenetikus Singing in the Rain. Minden precízen, mindig évszámmal, szerzővel, szikrázóan szellemes, angol nyelvű összekötőszövegekkel, ahogy Raabétól ezt megszokhattuk - mi, akiknek már módunkban állt a korábbiakban belehabarodni művészetébe. Aztán következik a Cheek to Cheek, a Nem félünk a farkastól. Raabe, ha nem rajta a sor, nekidől a zongora öblének, úgy, ahogy rajta kívül senki a világon. Mögötte, a billentyűknél Ian Wekwerth, e pazar komédiás sármőr szuggerálja a közönséget. Hanne Berger – a már szinte Raabéhoz hasonlóan ikonikussá lett hegedűs – helyett a zenekar egyetlen női tagjaként Cecilia Crisafulli bűvöli szomorkás-gyönyörű pillantással, szakadatlanul mosolyogva sorainkat.

A második rész Brecht-Weill remekekkel veszi kezdetét (Raabe Moon of Alabamája káprázatos!), ismét Porter, a Just One of Those Things, lefegyverző előadásban, majd Kreisler-Marischka Liebesliedje. Lehár (Dein Ist Mein Ganzes Herz vagyis: Vágyom egy nő után), Woods Over my Shoulderje, fergeteges szaxofonparádéval, s tovább, végig a friss duplalemez anyagán. Meisel remeke, egy igazi Palast-klasszikus, a Dort tanzt Lu-Lu (melyről megtudjuk Raabe-tól, hogy:  „Egy keringő. Nem olyan elegáns, mint a bécsi, viszont sokkal hangosabb”). Végül blokk a világhírt hozó feldolgozásokból, mert Raabe szavaival: „Nemrég kapcsolatba kerültünk a popzenével”, s jön a Tom Jones-, a Britney Spears- és az ABBA-feldolgozások kultikus hármasa. Tomboló ováció: ásó, kapa, nagyharang.


Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják. 
Helyszín:  Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2009. március 23.