Richard Galliano

Hogy egy város igazi dzsesszközponttá küzdje fel magát, ahhoz bátrabb program összeállítására van szükség, de persze a relációk az éppen befogadandó élmény szempontjából teljesen irrelevánsak. A pécsi szervezők biztosra mentek: olyan produkciókat hívtak meg, amelyek már bizonyítottak Magyarországon, s amelyek bármikor képesek megkérdőjelezhetetlen kvalitásokat felmutatni. Richard Galliano legutóbb másfél éve járt a Művészetek Palotájában, ugyanígy a Tangaria Quartettel. De volt már ő a Fonóban is egy másik felállással, a klarinétos Michel Portallal. Akkor valóban dzsesszt játszott, míg a Tangaria Quartet zenéje közelről vizsgálgatva is csak érintőlegesen találkozik a műfajjal. Gallianót hallgatva arra kellett rádöbbeni, hogy manapság tényleg mindenre ráaggatható a dzsessz-címke, pedig az igényes zenebarát hamar átlát a szitán. Csakhogy nincsen semmi a szita túloldalán akkor, ha egy világraszóló zseni áll a színpadon és minden egyes mozdulatával azt üzeni, hogy legyünk barátok, én érted vagyok, a zene pedig értünk szól.

Galliano pályafutásának alakulásában dzsessz- és klasszikus zenészek egyaránt kulcsszerepet játszottak, azonban a legfontosabb hatás a legendás bandoneonos, az új tangó apostola, Astor Piazzola felől érkezett. Természetesen Galliano is bandoneonon, azaz gombos harmonikán játszik, ám stílusa az idők folyamán nemzeti karaktert is öltött. Ezért és számos más tényező miatt sem lehet őt az oly sok Piazzola-epigon közé besorolni; de annak azért biztosan örül, ha őt az európai Piazzolának nevezik – így ezt most meg is tettük.

A szerző felvételei a pécsi koncerten készültek

A Tangaria Quartet az úgynevezett új musette világhírű képviselője, ami rokonságban áll a barokkban oly kedvelt 6/8-os paraszttánccal. Frankhonban a duda neve is musette, a táncot a dudaszerűen, a könnyed dallam alatt notóriusan mormogó basszusról nevezték el. Az ilyen basszust viszont orgonapontként emlegeti a klasszikus összhangzattan, és már meg is érkeztünk a harmonikához, az orgona egyik közeli rokonához, az új musette alap hangszeréhez. A jellegzetes francia dallamok könnyed kergetőzésbe fognak az egyszerű basszusmenetek fölött, amelyhez Galliano megkapó érzékenységgel társítja az argentin tangó vérbő indulatait. Az előadás során nincsenek kifakadások, sőt a hűvös elegancia mindvégig együtt jár a professzionális, koncentrált zenéléssel. Mégis, Galliano a pontos játékon túl is tartogat számunkra izgalmas pillanatokat a dinamikai távlatok, a gyönyörű dallamok és a megválasztott repertoár terén.

Piazzola szelleme természetesen mindvégig ott lebegett a színpad fölött és minden percben tudatosult bennünk, hogy a tangó nem csupán világzene és nem egyetlen (pontosabban az uruguayival együtt két) nép perzselő tánca, hanem teljes létjogosultsággal modern klasszikus zene. Galliano szólójával mutatott rá erre a tényre, mikor egy Bach-prelúdiumot játszott: mintha egy kis protestáns templom harmóniuma szólalt volna meg. Majd Erik Satie III. Gnossienne-je következett lyd-dallamával és a visszafogott kompozíciónak ellentmondó dús hangszereléssel. Alexis Cárdenas hegedűn, Philippe Aerts bőgőn és Rafael Mejias ütőhangszereken régi társak a zenekarban, de a lemezeken, ha akad neves sztár, nem ők játszanak. Galliano a Dreyfus kiadónál jelentette meg legtöbb lemezét, a New York Tango címűn Al Foster, George Mraz és Bireli Lagrene kísérték 1997-ben, de 2007-es lemezükön azért a mostani társulat szerepelt.

Ha nem játszották volna el a New York Tango lemez címadó szerzeményét ráadásként, azt is mondhatnánk, hogy a legapróbb részleteket is mesteri kidolgozottsággal valósítják meg, nincsen megingás, a zenekar pontosan követi vezetőjük minden egyes rezdülését a finom regiszterváltásoktól az ördögi tempójú dallamokig. De ez így túl unalmas volna, mert csak azt nem éreznénk, hogy az előadás a miénk, hogy most Pécsett valami olyasmit kaptunk, amit más városok közönsége nem élhet át. Mejias megingása a cajonon, a 3+3+2-es lüktetésű sodró lendületű tangó megbicsaklása, az átforduló ritmus, még ha csak véletlenül is, de közelebb hozta a Tangaria Quartetet – mert ezt a darabot csak mi hallhattuk ilyen formában.