Tokiói Kamaraopera: A hold és a tigris legendája / Thália Színház, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009.03.24.

Kínai meséből japán elbeszélés született, ebből pedig opera. Nem akármilyen. A zenéje akár a hatvanas-hetvenes évek Új Zenei Stúdiójában is íródhatott volna, az előadásban viszont a tradicionális japán színház stílusjegyeit ismerhetjük fel. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Japánnal ismerkedhettek azok, akik szombaton és vasárnap betértek a Thália Színházba. Kicsik és nagyok egyaránt találhattak maguknak nézni- és csinálnivalót: volt itt origami foglalkozás, ikebana bemutató, kandzsi rajzolás, sárkánykészítés, szusit és japán teakülönlegességeket lehetett kóstolni, de egyéb érdekességekre is rácsodálkozhattak az érdeklődők. A Japán napok a Tavaszi Fesztivál egyik kiemelt rendezvénye, amelyet többek között az indokol, hogy 2009 a magyar-japán diplomáciai kapcsolatok felvételének 140. és a II. világháború időszakában megszakadt kapcsolat újrafelvételének 40. évfordulója.

Már a Japán napok megkezdése előtt látható volt a Japán Alapítvány fotókiállítása, amely Kiotót, az ősi várost mutatja be. A fotográfiákat nézve a sok százéves miniatúrarajzok stílusára ismerhetünk, s a képek nemcsak egy-egy jelentős épületet, emlékhelyet mutatnak meg, hanem mindenekelőtt arról az életérzésről tudósítanak, amely mindenkit hatalmába kerít, aki kicsit is hosszabb időt tölt Japánban. A nyugalom és a természethez fűződő, Európában elképzelhetetlenül szoros kapcsolat szigetei még a nagyvárosokban is megtalálhatók, a fényképek zöme ezekről tudósít.

A kiállítás bevezeti a nézőt abba a világba, amelynek megérzéséhez a műsoron lévő koncert, illetve operaelőadás is hozzájárult. Gajo Nakagaki – Josihiro Ota, illetve a Berkes Kálmán vezette Tokyo-Budapest Ensemble kíséretével – egy ősi japán hangszert, a kotót szólaltatta meg. A kínai eredetű, tizenhárom húros citerát úgy fejlesztették tovább, hogy az ne csak a hagyományos japán, hanem az úgynevezett nyugati zene előadására is alkalmas legyen.

A rendezvény igazi kuriózuma a Koguco-den, azaz A hold és a tigris legendája című operaelőadás volt. Ha japán színházról beszélünk, többnyire az ősi teátrális formákra (nó, kabuki, bunraku, bugaku, kjógen, gagaku) gondolunk, ezek mindegyikének nélkülözhetetlen összetevője a zene. A ma már erősen visszaszorulóban lévő klasszikus japán drámák, a modern hazai és európai prózai darabok mellett ott is elsősorban az olyan zenés darabok vonzzák a közönséget, mint a Broadway-produkciókkal vetekedő, gazdag kiállítású musicalek és az operairodalom világszerte játszott darabjainak professzionális szintű előadásai.

Az elmúlt hatvan-nyolcvan évben természetesen megszületett a japán operairodalom is, melynek bemutatására nagy operaházak mellett olyan, elsősorban e célból létrejött együttesek vállalkoznak, mint például az 1969-ben alapított Tokiói Kamaraopera. A Tavaszi Fesztiválon fellépő társulat fennállása alatt száznál is több produkció premierjére került sor, s japán szerzők darabjai mellett országukban nem vagy csak ritkán játszott műveket is műsoron tartanak. Produkcióikban a hagyományos japán színjátszást ötvözik a mai zenei hangzással és teátrális megoldásokkal.

Az opera története akár egy nó-előadás alapja is lehetne. Ősi kínai mese szolgáltatta a témát Acusi Nakajamának, akinek Szan-Gecu-Ki című elbeszéléséből Szakae Nakamura írt librettót. A darab főszereplője egy hivatalnok, aki költő szeretett volna lenni, s hirtelen elhatározással otthagyta hivatalát, családját, biztos egzisztenciáját, és elindult a hegyek közé. Ott idővel egyre inkább elvesztette emberi mivoltát, és vadállattá vált, aki – főleg holdfényes éjszakákon – éhsége csillapítására az útjába kerülő állatot vagy embert megtámadja. Mindezt akkor tudjuk meg, amikor egy másik hivatalnok éppen azon a hágón akar átkelni, amely a tigrissé változott költő vadászterülete. Bár a közeli fogadósnő őt is, meg egy, elveszett fia után kutató idős asszonyt is igyekszik lebeszélni a holdfényes éjszakai utazásról, ők elindulnak, s miután találkoznak a sötétben megbúvó költővel, az anya felismeri benne gyermekét, az utazó meg a barátját. E találkozástól a tigrisben előjönnek az emberi vonások, de megváltozni nem tud. Még mielőtt rátörne a fékezhetetlen öldöklési vágy, elküldi a két utazót, így ők megmenekülnek, s csak messziről látják a költőt, amint a holdfényben tigrisként fájdalmasan üvölt.

E szövegkönyvből majd’ három évtizeddel ezelőtt Hitosi Tanaka írt operát. Zenéje nem japán tradíciókra épül, hanem a hatvanas-nyolcvanas éveket jellemző, világszerte elterjedt, lényegében szeriális hangzásvilágot idézi. Öt hangszeren – hegedű, gordonka, fuvola, zongora, ütősök – szólal meg a kamarazenekar, az énekesek közül a két férfit bariton, a fogadósnőt szoprán, az anyát alt szólamra komponálta a zeneszerző. A szereplők gyakran énekelnek kíséret nélkül, a szólók nem áriáknak íródtak, hanem olyan speciális énekbeszédben hangzanak el, amelyek rokonságot mutatnak a hagyományos japán színpadi beszéd bizonyos formáival.

Ez elsősorban a két férfi szereplő alakítójára igaz. A költőt játszó Josiaki Takezava – aki szerte a világban gyakran lép fel koncerteken is – igen széles hangterjedelmű énekes, akinek nem jelent technikai problémát, hogy az állati létet érzékeltető szaggatott, mély torokhangoktól az ember kínjait feltáró, igencsak tenorfekvésű, áriaszerű elbeszélésig a partitúra minden előírását tökéletesen teljesítse. A hivatalnok szerepében Akira Vatanabe szintén tág hangterjedelmű megszólalásai sokkal közelebb állnak a tradicionális színpadi beszédhez, mint az operaénekléshez. Viszonylag kis szerepükből is kiderül, hogy mindenekelőtt Masami Tantó (Fogadósnő), de Tomoko Morinaga (Anya) is szép hangú, jó technikájú énekesnő.                  

Míg a zene internacionális értelemben modern, a színre állítás szorosan kötődik a tradicionális japán színház formáihoz. Két dobogó áll a színpadon: baloldalt, elöl egy kisebb négyzet alakú, hátul pedig egy színpadszéles nagy. Emögött sziklás hegyszorost ábrázoló kép, amely japán tusrajzok és német romantikus grafikák stílusát egyesíti. A kis dobogón játszódik a fogadóbeli jelenet, de ez a költő térfele is, amikor rejtekből beszél az utazókkal. A nagy dobogó a hágó vidéke.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A szereplők nagyon keveset mozognak, még a hegyre való hosszú menetelés epizódjában is a két színész szinte egy helyben jár, közben szertartásosan háromszor körbefordul. A férfiak mondandójuk nyomatékosításául lábukkal dobbantanak, vagy páros lábbal ugranak egyet. A fehér festett maszkos költő elbeszélése közben sarkára ereszkedve ül, időnként felpattan, és többször körbeforog. Az ő ruházata hasonlít leginkább hagyományos színházi jelmezre, s mielőtt megmutatná magát az utazóknak, a besurranó site (segédszemélyzet) segítségével lekerül róla az emberi létre utaló kimonó, s előtűnik a tigrist és embert egyszerre érzékeltető, gazdagon díszített másik. A hivatalnok jelmeze már elemeltebb, egyedül az oldalán viselt kard utal a japán színházi hagyományokra. A nők viselete közelebb áll a hétköznapi öltözékek stílusához, mint a férfiaknál említett jelmezvilágéhoz.              

A záró képben a költő átmegy a nagy dobogóra, az utazók a kicsire, a háttérdíszleten feltűnik a hold, előtte a kifeszített testtartású Takezava tigrisként szoborszerűen megmerevedve, hangtalanul üvölt, miközben a hangszerek fokozatosan elnémulnak, s a hegedű utolsó hangja már csak bennünk rezonál tovább.

 
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják. 
Cím:  A hold és a tigris legendája,  Szerző:  Acusi Nakajama–Szakae Nakamura–Hitosi Tanaka,  Vezényel:  Jukó Amanuma,  Rendező:  Maszajosi Kurijama,  Díszlet:  Tosiaki Szuzuki,  Jelmez:  Kikukó Ogata,  Énekesek:  Maszami Tantó, Tomoko Morinaga, Josiaki Takezava, Akira Vatanabe,  Zenészek:  Jumino Tojoda, Rio Tojoda, Maszami Nakagava, Kiai Nara, Szumire Josihara