Jelenetek az operaházi Turandot egy korábbi előadásából. |
Az igazi centenárium önmagánál két-három esztendővel tovább tart – fogalmazott pár hete e felületen Tarján Tamás (Kelevéz Ágnes remek Babits-tanulmánykötetéről írván), s érvényes megállapításához most hozzátoldjuk a magunkét, mely szerint a legnépszerűbb alkotók évfordulóit és emlékéveit alig-alig lehet megkülönböztetni a megelőző és soron következő esztendőktől. Így bár tudomásul szolgál, hogy tavaly világszerte megülték Puccini születésének másfélszázados évfordulóját, azért az idei, s bízvást bármely ezután esedékes esztendő is venerálni fogja az „olasz Lehár” verhetetlen, sőt agyonverhetetlen életművét.
Ilyen hétköznapi ünnep volt a Turandot operaházi előadása is, mely egyszersmind a repertoáron 1997 óta viruló produkció jelen – korántsem vigasztalan, inkább éppenséggel biztató – állapotának felmérését is lehetővé tette a recenzens számára. Legutóbb tavaly decemberben nyílt alkalmunk megtekinteni a Kovalik-féle Turandotot, s akárcsak akkor, úgy most is nyugalommal megállapíthatjuk, hogy az előadás jól tartja magát. A rendezés (korai Kovalik, mondhatnánk) máig hatásos, a látvány, a tömegmozgatás koncepciója alig veszített valamit vonzerejéből. Szép, hagyományos és mértéktartó előadás az, amit látunk, még ha észleletünkben van is némi szerepe a bemutató óta eltelt bő évtizednek.
Kopások, lötyögések persze menthetetlenül fel-felbukkannak az előadás során: Ping, Pang és Pong (Káldi Kiss András, Gerdesits Ferenc és Kiss Péter) gyakorta képtelennek bizonyulnak színpadi mozgásuk, s néha szólamformálásuk összehangolására, no és itt-ott becsúsznak a rendezéstől független személyes manírok is. Ám amint Palerdi András, a Mandarin alakítója megzendíti az opera első szavait („Popolo di Pekino!”), a Turandot hatása alá keríti az Operaház zömében devizakülföldiekből álló közönségét. S leszámítva a harmadik felvonást megelőző, mértéktelenül hosszúra nyúlt, s szinte már a publikum zendülésével fenyegető szünetet, az operai este varázsa mindvégig kitart.
Fotó: Éder Vera (Forrás: Operaház) |
Jóllehet, a vokális teljesítmények nem annyira a világszínvonalat, inkább csak a tisztes, megbecsülést érdemlő középszert képviselik. Alighanem az operaüzem próbája éppen az ilyesféle előadás, s a próba kedvező eredményt mutat. Oberfrank Péter egy-két apróbb megcsúszástól eltekintve végig biztos kézzel irányítja az előadást, s igen jól szól a zenekar is, noha a hangászok – alkalmasint nagyobb tudású – fele épp a Filharmóniai Társaság Bartók-estjén posztol. Farkasréti Mária éppenséggel nem világraszóló Turandot, azonban tehetségesen gazdálkodik vokális adottságaival, s néhány érvényes színészi pillanata is akad az este folyamán. A Nessun dormát meglepő visszafogottsággal megszólaltató Kiss B. Atilla rutinos Kalaf, előnyösen áll neki e szerep, s muzikalitásának sérülékenysége ezúttal pillanatokra sem válik zavaróvá. Róka István Altoum császár, valamint Szvétek László Timur szerepében egyaránt perfekt módon betöltik hivatásukat.
Az este legnagyobb formátumú közreműködője vitán felül a kicsi Liú jelmezében színpadra lépő Tokody Ilona. Hangja immár huzamos ideje eltörölhetetlenül magán viseli a hanyatlás jeleit, ám színpadi létezésének, kislányos törékenységének inherens bája jószerével érdektelenné teszi a vokális teljesítmény megszeplősödését. S mindehhez még bátran hozzávehetjük példás színészi, csapatjátékosi alázatát, mely korántsem csak a Liú bús kimúlását követő vagy negyedórás nyíltszíni tetszhalál révén válik érzékletessé. Előadóművészi nagysága otthonos természetességgel simul bele az operaházi Turandot élményszerű rutinjába. Mert hát ilyen ünnep is lehetséges.
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.