Mundruczó Kornél: Delta
2008.12.17.

Heroikus erőfeszítések árán elkészült és vetíthető állapotban érte el – igaz, szinte az utolsó pillanatban – az idei filmszemlét Mundruczó Kornél negyedik nagyjátékfilmje, a Delta. TAKÁCS FERENC KRITIKÁJA.

A munkálatok 1,4 millió eurót emésztettek fel, a forgatást – a szokásos nehézségek mellett – az eredetileg főszereplőnek választott Bertók Lajos tragikus halála is visszavetette: jelentős mennyiségű felvett anyag helyett kellett új felvételeket készíteni, azaz a filmet lényegében kétszer forgatták le. Nyilván ezek a körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a filmnek már a híre is felfokozta az előzetes várakozásokat, olyannyira, hogy még el sem készült, de már látatlanban is a nagy és jelentős filmeknek kijáró kultuszt gerjesztett maga köré.

Lajkó Félix és Tóth Orsi
Lajkó Félix és Tóth Orsi

Most, hogy láttuk a filmet, részben értjük, miért. A téma és a történet visszaigazolja az előzetes adventi hangulatot: transzcendens kisugárzású, megváltás- és mártírium-rezonanciákat gerjesztő példázatot látunk. Rejtelmes idegen érkezik látogatóba a vidéki családhoz, s rögtön a vérrel és a halállal szembesül: rokonai – köztük rég nem látott anyja és húga (hogy mikor és miért tűnt el az életükből, nem derül ki) – éppen disznót ölnek, praktikus és magától értetődő kegyetlenséggel. A fiatalember – mai szemmel – anakronisztikusan hosszú hajat és szakállat visel (az én korosztályomat a hatvanas-hetvenes évek ún. „Krisztus-szakállas” hippie-jeire emlékezteti), hogy honnan jött, nem derül ki, múltjáról alig tudunk meg valamit, jelenét tekintve is csupán egyetlen lényeges tényt: rengeteg pénze van, mégpedig euróban.Hamarosan kiderül, hogy jövetele hazatérés. Kiköltözik rég halott apja folyóparti kalyibájába, majd faanyagot vásárol, és építkezni kezd: hosszú pallóhidat a folyóban, a híd végében, a folyóág közepén pedig házat. Követője egyetlen akad, a húga, aki – miután anyja élettársa megerőszakolta – otthagyja a családot, és a Fiú mellé szegődik. Életük innentől kezdve a Természetben folyik, víz és föld, folyó és part magányában, az elemek ölén, madárcsicsergés, kabócacirpelés és békabrekegés zenekíséretével. Dolgoznak és szeretnek, talán boldogok is; vágyuk – bár ennek közvetlen kifejezését nem adják – mindössze annyi, hogy hagyják őket békén.

Ehhez az „idekinti” idillhez persze szerszámok kellenek, deszkák, szögek, halászháló, s mindennek forrása az „odabenti”, emberi világ, amelytől nem szakadhatnak el. Valamint pálinkára is szükség van, mégpedig jelentős mennyiségben: a Fiú – természeti környezetének tiszta harmóniájával enigmatikus ellentétben – folyvást a laposüvegből kortyolgat, a civilizáció mérgét veszi magához. Az emberi világnak egyébként is a kocsma itt a fókuszpontja: a Fiú anyja és élettársa kocsmárosok, s ide, a kocsmájukba gyűlik a környék népe, durva arcú, kopott, robottól-italtól roncsolt emberek, barázdált arcuk a kielégületlen vágyak és beteljesületlen álmok jellegzetes közép-kelet-európai terepasztala. Idegenkedve, gyanakodva, tompa rosszindulattal figyelik a közéjük jött Idegent, a Másikat, aki valami Mást képvisel, s mint ilyen, kényelmetlen kihívás, önképük eleven cáfolata. Akad, aki tudtára is adja ellenséges érzéseit: italt lottyantanak az arcába, kizavarják a kocsmából. Igaz, akad egy-két híve – inkább csak alkalmi segítője –, akik hajlandók dolgozni az épülő házon, de rokonszenvéről csupán egyetlen ember biztosítja, ő is csupán közvetve, munkával, segítséggel. Valamint egy figyelmeztetésbe rejtett tanáccsal: „a legtöbb ember nem fogja ezt jó szemmel nézni”, közli a fiúval, a különös építkezést, a házat a folyón; a két testvér együttélését, a Fiú és a Lány szerelmetes-szeretetteli egyesülését pedig aztán végképp nem.

Lajkó Félix
Lajkó Félix

Felrajzolódik tehát a nagy ellentét, a természeti és az emberi világ kettőse, mégpedig a példázatos jelképiség elvont terében. Azaz megszabadul – megtisztul – minden helyi és konkrét vonatkozástól: a Duna-delta tájai és a Sulina-környék lakói csupán anyaga vagy közege a filmnek, de látomásának és közlendőjének már nem része. A Delta minden eleme és alkatrésze ennek a kettős célnak: az ellentét mind hitelesebb és hatásosabb megalkotásának és a specifikumoktól való elvonatkoztatásnak a szolgálatában áll. Kezdve a színészi munkán: Lajkó Félix a Fiú szerepében – ezúttal a kopott nyelvi fordulat igazi és pontos értelmében – „önmagát adja”, a maga zárkózott és csendes, nehezen megnyíló, befelé forduló és közlésre nehezen kapható egyéniségét. Tóth Orsi nem e világról való törékenysége és sebezhetősége, áldozat-lénye is tökéletesen kitölti a Lány szerepének a körvonalait. Az emberi világ köznapi durvaságát, egyben esendőségét pedig legalább ilyen erőteljes és hatásos módon testesíti meg Monori Lili és Gáspár Sándor, az Anya és az Élettárs szerepében.

A legtöbb mégis a látványon múlik, a jelképi erő végső fokon a képi hatás dolga. Erdély Mátyás, a film operatőre nagyszerű munkát végzett – úgy is mondhatnánk, mégpedig nyugodt lelkiismerettel, hogy remekelt. Különösen a Természet és a természeti környezetben folyó Munka képeivel: fölényes biztonsággal kerülte el az összes csapdát (közöttük a legveszedelmesebbet: a National Geographic-os „természetfotózást”), s valóban a nyugalmat, harmóniát és tisztaságot sugalló, szuggesztíven jelképi látványvilágot teremtett. (Ahol szükséges, Lajkó Félix zenéje szolgálja és erősíti, hibátlanul és hatásosan, a látványt.) Minden rendben van tehát. Örülhetünk: szép és jelentős filmet láttunk.

Csakhogy...

Gáspár Sándor és Monori Lili. Forrás: port.hu
Gáspár Sándor és Monori Lili

A történet – különösen a végkifejlete – ősi közhely, sőt rosszabb: klisé, azaz tökéletesen kiszámítható és előre látható. Öt perc sem kell hozzá, hogy tudjuk, a Lány megszerette a Fiút, kivonul vele az emberi világból és követi a természetbe. Aztán még öt-tíz perc és máris tudjuk, az emberi világ nem fogja eltűrni kivonulásukat és szerelmüket, a bennük megtestesülő Másságot. A film zárlata valamiféle visszájára forduló kánai menyegző: a Fiú és a Lány rengeteg halat fogtak, s most meghívnak mindenkit vacsorára, de a jóllakott és lerészegedett népség ellenük fordul és feláldozza őket: a Lányt megerőszakolják, a Fiút a folyóba fullasztják.

Sajnos, már a legelején tudtuk, hogy ez fog történni velük. Egy interjúban a rendező eljátszik avval a gondolattal, hogy filmjének története valamiféle „káeurópai western”: „Western alapra épül a film. Jön a főhős egy helyre, ahol nagy káosz, elnyomás és baj van. Majd fölszabadít. Nálunk ez kicsiben, egy családon belül jelenik meg.” A „western alap” pedig maga a klisé: ezerszer olvastuk és láttuk a semmiből érkező rejtelmes megváltó történetét, az apostolét, aki hiába próbálkozik a megváltással, akár közvetlen meggyőzéssel, akár élete példájával, a közönyös és gonosz emberi környezet ellene fordul és végez vele. Kliséből persze lehet is, sőt van, amikor kell is dolgozni, de naivan és reflektálatlanul belefeledkezni a klisébe, mint ahogy a Delta teszi, talán mégsem járja. A maga helyén persze ez rendjén volna: az igazi, kvázi-folklorisztikus western-filmekben. De hát a Delta nyilván nem ezekkel a filmekkel keresi a társaságot.

És őseurópai kulturális közhely a „harmonikus, boldog és jóságos Természet” szembeállítása a „gonosz, romlott és boldogtalan Civilizációval”, hovatovább ezernyolcszáz éves, ha Longosz Daphnisz és Khloéját vesszük a szembeállítás első példájának. Irodalmias pasztoralizmus, a bukolikus költészet és próza konvenciói lappanganak a Delta természet-látomása mélyén, részben őseredeti változatban, részben kora-modern, rousseau-i áthangszerelésben. Szerettem volna, ha a film ezt az összefüggést sem hagyja reflektálatlanul – de hát lehet, hogy tipikus civilizációs produktum vagyok, a műveltség romlottja, aki ott is betűt lát, ahol nap süt és víz folyik, s ezért gondolom így a dolgot...

Vagy lehet, hogy épp az ellenkezője igaz? Gyanúnk támad: lehet, hogy Mundruczó Kornél nagyon is tudja, mit csinál, milyen konvenciókból és közhelyekből dolgozik, és voltaképp éppen akkor a legravaszabb és leginkább kimódolt, amikor a leghihetőbb módon kelti fel a naiv hit és a természetes őszinteség látszatát?

Akárhogy is van: a Delta láttán örömömbe jelentős adag csalódás is vegyült.

Kapcsolódó cikkünk: 39. Magyar Filmszemle

Vö. Turcsányi Sándor: Mit hoz a víz?
Tóth Péter Pál: Delta
Báron György: Apa háza
Bujdosó Bori: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra

Forgatókönyv:  Bíró Yvette,  Mundruczó Kornél,  Dramaturg:  Petrányi Viktória,  Operatőr:  Erdély Mátyás,  Vágó:  Jancsó Dávid,  Zene:  Lajkó Félix,  Producer:  Petrányi Viktória,  Szereplők:  Tóth Orsi,  Lajkó Félix,  Monori Lili,  Gáspár Sándor
Megítélt támogatás: 20 000 000 Ft
Támogató: Miniszteri keret
A forgatáshoz való hozzájárulás
További támogatás: 15 000 000 Ft
Támogató: Mozgókép Kollégium
A film utómunkálataira
További támogatás: 6 287 500 Ft
Támogató: Mozgókép Kollégium
A forgatás újraindítására
További támogatás: 9 500 000 Ft
Támogató: Mozgókép Kollégium
39. Magyar Filmszemle megrendezésére (2007)