Botho Strauß: A park / Nemzeti Színház, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009, POSZT 2009
2009.03.22.

Állathangok, horkanások; a horizonton hatalmas Hold, mögötte sötét árny Minótaurosz, aki szarvával felhasogatja a hófehér fátylat. Durva aktusok, erotikamentes mezítelenség: Botho Strauß hideg univerzumának lakói rémülten hajkurásszák az elveszített érzéki édent. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Stohl András
Stohl András

A néző meg, tévelygéseiket szemlélve, úgy bolyonghat kultúrák, mítoszok, ideológiák dzsungelében, mint ama mitológiai lény Minósz király labirintusában. A kortárs német színház és irodalom emblematikus szerzőjének legendás darabja negyedszázaddal berlini ősbemutatója után Forgách András kitűnő fordításában (végre) megérkezett magyar színpadra, egyenesen a Nemzetibe. Nem kínál könnyű intellektuális kalandot, az érzékek finom csiklandozását sem, holott Botho Strauß Szentivánéji álom-variációval lepi meg nézőjét. Metsző elmeéllel, szenvtelenül gyilkos iróniával állít ki látleletet a századvégi (fogyasztó)polgár kiútkereséséről. Eltartja magától a kiüresedett érzelmeket, a sivárrá züllött konzum-érzékiséget, s bár látszólag érzelemmentesen, ám ádázul ostorozza az „elektronikus látványipar” által is végletesen kiüresített fogyasztói mentalitást. Másfél évtizeddel ’68 után a mű valóságos tárházát adja a végképp kiúttalanná váló polgári életforma veszélyzónáinak. A park sajátos problémadráma: az érzékiség modern kori szétzüllése, a nyárspolgári házasság válsága, a kiútkereső fanatizmus és rasszizmus előretörése, a nemzeteszme anakronizmussá válása, a generációs szakadékok durva jelentkezése mind-mind feltünedeznek a dráma motívumai között. Persze nem elvont teóriaként, hanem nagyon is érzékletes formában: az újszubjektivizmus kategóriájával fémjelzett művészeti irányzat pregnáns megjelenéseként.

Strauß rafinált iróniája egyszerre érinti a tárgyat, a polgári érzelmek válságát, s a rá adott művészi választ: a művészet mint életpótlék, mint a tömegek jobbítására hivatott médium ugyancsak ironikusan ábrázoltatik a műben. Az író sajátos drámaszerkezetet hozott létre A parkban: a primer cselekvéssík két negyvenes házaspár kávéházi civódásait, szerelmi sokszögeit mutatja be, pszichológiailag és szociológiailag is pontos árnyaltsággal. A városlakók világába két messziről érkezett istenség, a Szentivánéji álom tündérkirálya-királynője lép be, akik a varázsos műalkotást elixírként csepegtetve  próbálják megmenteni s jobb útra vezérelni eltévedt hőseinket. S végezetül van a drámának egy harmadik síkja, a művészé s a művészeteké, amelyet a Cyprian nevű szobrász testesít meg, aki apró amulettek készítésével akarja a maga módján megváltani a zsákutcába sodródott életeket.

A pergő jelenetsorokat mitológiai és kultúrhistóriai motívumok szövik át, pontosan annyira, amennyi elég a legújabb kori elidegenedettség posztmodern ábrázolásához. Titánia itt „elvadult szörny-vendég a múltból”, aki véres nászra kél az animális érzékiséget megtestesítő fehér bikával, miközben a drámai események szálait kezében tartó Oberon épp az ellenkezőjére vágyakozik: „Én rendes arcokat akartam látni: / okos gyönyört, nem buja vonaglást!” – feddi meg akaratának végrehajtóját, a tömegek kiszolgálásáért lelkét eladó művészt.

László Zsolt és Rába Roland
László Zsolt és Rába Roland

Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház előadásának rendezője a mű sokféle nyelvi- gondolati rétegét kibontva, ökonomikus jelenetkezeléssel s nagy erudícióval vitte színre a bonyolult hatásmechanizmussal operáló drámát. Munkatársaival, Vörös Róbert és Perczel Enikő dramaturggal minden ’83-hoz s a korabeli német társadalomhoz kötődő motívumot eltüntettek a műből, amely láthatólag állja az idő próbáját. Alföldi ezúttal is, mint Oresztész-rendezésében, termékeny szövetségesre talált Menczel Róbert díszlettervezőben, aki vizuális képében is nagyvonalú, különleges és funkcionális játékteret hozott létre a produkcióhoz. Az üres tér horizontját betölti a hatalmas, lebegő Hold-korong, a dombszerűen emelkedő játéktér közepén csupasz bozótcsomó meredezik a sivár aljzatból, az előtér gránitfekete, emelkedő-süllyedő emelvénye hol presszópult, hol a meditáció színhelye. A színpad előterében körbefutó fekete fotelsor városi élettér és lakásbelső szöglete. A szereplők átgázolnak-caplatnak a lejtős térben, bokrok közé rejtőznek, vagy szögletes testtartással ücsörögnek a presszókereveten, helyet cserélve polemizálnak, cseverésznek. A művész alkotóterét s a presszó hátoldalát impozáns festmény-paravánok ékesítik.

Titánia (Nagy Mari), a hosszú bőrkabátját nyitogató, szemérmét előtáró kaján tündérként gunyoros vehemenciával riogat aktatáskás nyárspolgárokat, s fulladozik az animális szerelem mélybe húzó súlyai alatt. Oberon (László Zsolt) jótékony cinizmussal átitatott rezignált derűvel szemléli, hogy az általa létrehozott csapdahelyzetekben miként evickélnek a jobb sorsra érdemes teremtmények. Schell Judit (Helén) és Rátóti Zoltán (Georg) a megunt-kiürült érzelmek kusza zűrzavarában imbolygó nyárspolgárai erőteljes, groteszk színekkel, plasztikusan rajzolják meg az öntudatlan rasszista nő s a fanatizmustól visszariadó férj portréját. Stohl András (Wolf) és Murányi Tünde (Helma) párosa túl van jón és rosszon, megingásuk, egymáshoz közeledésük pompás pszichológiai esettanulmány. Rába Roland (Cyprian) művésze elsősorban rámenősen szenvedélyes; mikor a fekete fiú orálszex helyett inkább agyonveri a bozótban, hullája kilóg a növényzet alól, senki ügyet sem vet rá.

Rába Roland. Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Rába Roland. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A tündérek kertje, a szimbolikus jelentésű park Botho Straußnál istentől elhagyott, komor vidék, amelyben csak a halál sötét alakja érezheti otthonosan magát. A lányok elkurvulnak, a fiúk lezüllenek, a királynő állati nász foglya, a jó szándékú Oberon pedig rendre balesetek okozója. A formátumos előadás szikár iróniát s groteszk létszemléletet vegyít az al- és felvilági érzékiség plasztikus képeihez. Meg némi humort is, persze. Titánia fiának (Makranczi Zalán) hosszú, darabzáró monológja után egy félelemmel vegyes áhítattal figyelő presszóslány beleül a fiú ölébe, s felhangzik a jól ismert hörgő hangszimfónia, melynek végére a lány holtan hanyatlik hátra. A lélek nyüszítését felülírja az érzékek ereje.


Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják. 

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.


Vö. Nánay István: Nincsen remény!
Tarján Tamás: A recesszió már a Nemzetiben van
MGP: Szentivánéji rémálom
Zappe László: A vágy torz tragédiája
Valuska László: Kapaszkodó a lázálmas nemi erőszakokhoz
Antal Nikolett: Pornográf pszichothriller a Nemzetiben 
Csáki Judit: Sosem jön jobb 
Koltai Tamás: A fránya korszellem 
Sztrókay András: Véglények alkonya 
Nyulassy Attila: A lehetőség lehetősége is elveszett

Cím:  A park,  Író:  Botho Strauß,  Fordító:  Forgách András,  Dramaturg:  Vörös Róbert, Perczel Enikő,  Díszlet:  Menczel Róbert,  Jelmez:  Daróczi Sándor,  Rendező:  Alföldi Róbert,  Szereplők:  Nagy Mari,  László Zsolt,  Rába Roland,  Schell Judit,  Rátóti Zoltán,  Stohl András,  Murányi Tünde,  Hollósi Frigyes,  Hevér Gábor,  Gergye Krisztián,  Mészáros Piroska,  Makranczi Zalán,  Debrah Dennis,  László Attila,  Orth Péter,  Gáspár Kata,  Máramarosi Bence,  Soós Áron