Részletek a kiállításból

A szép kiállítás a lehetetlenre vállalkozik. Ovidius Metamorphoses-motívumai nyomán azokat az alakulásokat igyekszik bemutatni, felizzítani – két évezredes, közelebbről néhány évszázados, még közelebbről jelen idejű beágyazódással –, amelyeket fantázia, hit, vallás, természet, tapasztalat, költészet, művészet, bölcselet, esetleg a technika – még mi minden! – tesz lehetővé az egymással érintkező vagy asszociációs kapcsolatba kerülő világszintek között. Némi mérlegelés után azt kell mondanunk: bár a három kis terem a római költő által megelevenített figurákra, jelenségekre, folyamatokra koncentrál, ad absurdum aligha akad olyan irodalmi szöveg, művészi alkotás, amely ne kerülhetne be ebbe a térbe. Ha nem közvetlen tárgyiassággal, alaki átvitellel, képzettársítás útján, akkor a szimbolikus láncolatok valamelyikének távolabbi szemeként. A Petőfi Irodalmi Múzeum kamarakiállításának egyszerre erénye és fogyatékossága tehát maga a koncepció: a megtekinthető anyag és a lehetséges matéria nincs (soha nem is lehet) egyensúlyban egymással. Ez a lelke, rugója is a tárlatnak: a kiállítási térben akarva-akaratlanul alakuló egóvá nemesíti szemlélőjét – inspirál arra, hogy magunk gombolyítsuk tovább a fonalakat.

Az első terem képzőművészeti illusztrációk szegmenseivel terhes drapériái még az ovidiusi mű tényleges közelében, de máris tágas időbeli zónát nyitva labirintust képeznek (e szót az eligazításban talán nem is kellett volna „elpazarolni”, hogy a látogató maga fedezhesse fel az egyszerűségükben összetett rejtőzködések különös szituációit, iránykereséseit). A második terem az alkímiáé, egy démonikusan berendezett hajdani boszorkánykonyha-alkotószobával (az arany a legtöbbször megcsillanó citátumszavak egyike), a harmadik helyiség csupaszabb, s a dokumentumok, kiragadott-kinagyított szemelvények mellett egy tükör uralja, melyben ki-ki megtekintheti önmaga e pillanatban érvényes változatát. (Idézett szöveg és magyarázó szöveg sűrű ütközésének elkerülése érdekében takarékoskodni kellett a fel- és kiírásokkal. Informálódásunk – tárgyakról, kéziratokról,

egyebekről – megfelelő, de szűkös. A számítógépek billentyűzetét figyelmes kezek szántották, hiba azonban maradt. Marno Jánost például ezúttal is kísérti, hogy vezetéknevét a helytelen hosszú ó-val szegik be.) Március közepén, midőn a szeptember óta nyitva tartó, e hónap végén búcsúzó Metamorfózis-kiállításba vesztünk, a szobákat visszafelé lehetett birtokba venni, ugyanis a belépti ajtónál a szomszédos másik (előző) kiállítás nyomait számolták fel, s az új számára készítették elő az épp járhatatlan terepet. Meghitt festék- és ragasztóillat tanúskodott az intervallumról.

A szemre is tetszetős, arányos – ugyanakkor a zugokat, felületeket maximálisan kihasználó – elrendezés a kiállítás létrehívóit, Horváth Csabát és Wernitzer Juliannát dicséri. Kettejük szakmai és ízlésorientációjáról egyes szerzők textusainak sokszori jelenléte is tanúskodik (Esterházy Péter etc.). Ha türelmesen, fel-alá s át-át járva forgolódunk, finom kiállításrendezési választások, megoldások sokasága gyönyörködtet. A képzőművészeket – többek között – Szalay Lajos, Bálint Endre, Feledy Gyula, Rékassy Csaba, Maurits Ferenc, Orosz István képviseli, a literátorokat – akár kézirattal is – irodalmunk legnagyobb nevei sorából sokan, és szép számmal a kortársak. Helyet talál magának a film is. A kifelé vezető folyosót szintén szemelvényfalak határolják: az idézetutcára érdemes majdnem ugyanannyi időt szentelni, mint az átváltozás-jelenség belső, profán szentélyeire. A lelki összpontosítás, az értelmi figyelem – néha a jó öreg memoriter – segít egymásra olvasni a széttagozódónak, elszigeteltnek tetsző, mégis egymás felé tartó szövegeket, segít összetalálkoztatni festményt, grafikát, térplasztikát, műtárgyat, animációt. Ha a múzeum egyéb néznivalóit is felkeressük, főként a Szentkuthy Miklós könyvtárát bemutató „sekrestye” kollekciója rímel az átváltozás-legendáriumra.

Fotók: Gál Csaba és Dobóczi Zsolt (Forrás: PIM)

A kiállítás meghív egy Tandori Dezső-vershez is. A Csak elhomályosítom így fejeződik be: „…mindenem a helyén marad. // Elvesztik elmúlásukat, / nincs mi következzen mire, / átváltozásuk már örök, / két fele nélkül összeér”. A talányos lírai közlés ezúttal módosuljon ténymegállapítássá: a Metamorfózis három terme nem a mi és nem a mivé kérdésének megválaszolója, hanem az átváltozás-processzió megérzékítése, illően és történetesen ovidiusi alapozással. Aki március végéig még tud rá egy órát szakítani, térjen be a Petőfi Irodalmi Múzeumba, és – Németh László szabadon idézett szava ez, egy írótársával s annak ciklikus epikai művével kapcsolatban – használja ki a tavaszt, a szép hámlási időt: vesse le saját bőrét, amelyben…

A kiállítás segít.

A kiállítás megtekinthető 2009. március 31-ig.