Alpaslan Ertüngealp

A sorozatban havonta akár négy koncertet is megrendeznek, az elhivatott kultúraterjesztés szándékát tehát nem nehéz felfedezni. A közepesen igénytelen szórólapot tapogatva mégis ott munkál bennem a kisördög, és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ezeket a koncerteket kárpótlásként szervezik azoknak a zenekaroknak, amelyek nem fürdőzhetnek kényük-kedvük szerint a Művészetek Palotája pompájában. Vagyis ezúton mondatik ki, hogy bizony kedves zenész kollégák, ti a másod-harmad vonalat képviselitek, éppen elég megbecsülés az tinéktek, ha majd az unokáitoknak mesélhettek arról, milyen volt egyszer a nemzet kultúrpalotájának színpadán muzsikálni. Szerettem volna azt hinni, hogy a helyzet egészen más, de a nagyterem körülbelül tizedig megtelt nézőtere arról árulkodott, hogy a híresen szerteágazó és hatékony MűPa-kommunikáció nem jár együtt a kisebb szimfonikus zenekarok bemutatkozásával, sőt, ahogy ez később kiderült, a megígért részletes műismertető el sem készült. Amit kézhez vehettünk az előtér állványairól, az a téves programot tartalmazta, a műsorváltozásra pedig senki nem hívta fel a figyelmet. Arra ugyanakkor volt mód, hogy valamiféle lokálpatrióta szenvelgés keretében egy szakállas ember bemutatkozás nélkül köszöntse a 80 éves Kálmán bácsit, akiről az derült ki, hogy 40 éve miniszterhelyettes volt, és nem tudja, hová kell visszaülnie a virágcsokorral. Ja, mert a Savaria Szimfonikus Zenekar egyébként Vas megyéből érkezett, és Kálmán bácsi éppen 60 éve nem lakik a megyében. Mit mondjak, remek felütés a koncerthez!

A Savaria Szimfonikus Zenekar egy korábbi MűPa-beli koncertjén

Aztán dinamikus léptekkel besietett Alpaslan Ertüngealp zeneigazgató, majd léptei tempójából visszavéve egy unalmas Tannhäuser-nyitányt vezényelt. Különösebb baj nem történt a végig borzalmas kürtöket leszámítva, néha még örömteli hangképek is összeálltak, főképpen az első hegedűszólam és a csellók jóvoltából. Gondolkodni kezdtem, miért ezt az önálló műként is helytálló nyitányt választották első számként, de rájöttem, hogy a közhelyeken nincsen gondolkodni való; különben is lekötötte a figyelmemet, hogy a színpad szalagparkettája már málladozik. Feljebb tekintve ott rebegett a karmester gondosan beállított frizurája, és hopp, jobbra intett, a csellók felé. Látom, hogy a hátsó sorban kedves idős nénik húzzák, vajon mi minden lehet már mögöttük: kicsit figyelek rájuk, az ő szólamuk a legjobb. Első zongoratanárom, Éva néni is eszembe jut, lám, volt miért eljönni és tanulság is van. Még több nénit a zenekarokba! Csak egyikük marad a kortárs műre, mert ahhoz kis vonós zenekarra van szükség. Igaz, fagottversenyt ígérnek, és a klarinét, amit a szólista kezében tart, nem fagott, de azért bizakodó a hangulat. Van is miért, mert a mű hatásos, ötletesen építkezik, a kamara vonósok és a szólista pedig szinte egymást ingerlik. Végre történik valami, csupán a csattanóval érkező vég húzta meg kissé hamar azokat a fránya kettős vonalakat. A szerző Kovács Zoltán is meghajol, így legalább látom, kitől kell megkérdezni a szünetben a mű címét és a szólista nevét. Kissé meglepődik azon, hogy a még el nem készült fagottverseny szerepel a programban, és annak sem örül, hogy nem osztották ki a műleírásokat; így szomorúan árulja el, hogy a mű címe Álomtáncok és 2000-ben írta, a klarinétos szólista pedig Varga Gábor volt.

A második rész Szkrjabin ritkán játszott II. c-moll Szimfóniáját (op. 29.) tartogatta számunkra. A szinesztézia különös betegségében szenvedő szerzőnek ebben a művében is hallhatunk a kortársaitól merőben eltérő harmonizálási és szólamvezetési megoldásokat. A „nagyszabású orosz mű” bélyege mégsem lemosható róla, a hangszerelés kapitális, még a második lassú tétel is ágyúként dörög olykor. A tremolók nyeszetelősek, de nyilvánvaló, hogy a zenekart Wagnernél jobban izgatta Szkrjabin. Külön figyelmet érdemelnek a kettéváló, majd újra egyesülő szólamok, a koncertmester és a mellette ülő hegedűs kettős szólója, na meg a zenekari igyekezet: annyira belefeledkeznek a játékba, hogy a tételközi taps sem ingatja meg őket. A finálé egészen fantasztikus – mármint arra gondolok, hogy végre itthon vagyok.