Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FELEMÁS SZENDVICS

Inspiráció – Kísérletezők estje a Trafóban
2008. febr. 6.
Ladjánszki Márta a Kéretlen kérőim testre tapadó, virágmintás kezeslábas-jelmezében, ciklámen színű zokniban és piros magas sarkúban némi életet lehel ugyan az idei, kissé rezignált Inspirációba, de az azért mégiscsak túlzás, hogy a konferanszié lejátssza a fellépőket. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Jelenet az előadásból. Fotós: Jókúti György

Jelenet az előadásból. Fotós: Jókúti György

Pedig ez történik, és ez nem Ladjánszki Márta hibája, ő ugyanolyan vicces és esetlenül bájos, mint a korábbi években, amikor az Inspirációt vezette. Ez alkalommal ráadásul különleges attrakciókkal sem szolgál, egyszerűen csak bebilleg, mosolyog, és felolvassa a felkért koreográfusok „Téged mi inspirál?”-kérdésre adott tökegyforma, fantáziátlan válaszát. Mégis összetéveszthetetlen, karakteres jelenség. Nem tudom, mi az oka, hogy az Inspiráció idei eresztése – Zambrzycki Ádám koreográfiájának kivételével – ilyen laposra sikerült, előzetesen ez biztosan nem volt kalkulálható, hiszen a MU Terminál III. évfolyamosai és Molnár Csaba is bizonyított már elégszer. Zambrzycki Ádám közbülső produkciójában viszont van svung is, gondolat is, ez kicsit könnyebbé teszi az estét, még ha előtte és utána sokat malmozunk is.

Legyünk túl a nehezén. Riina Saastamoinen koreográfus vitte táncba a MU Terminálosokat a Rushes című darabban, sőt, a háttérben futó videó – melyen egy rózsaszín orchideákat ábrázoló kép szétszabdalása, majd puzzle-szerű összetologatása zajlik – szintén az ő munkája. A koreográfia első felében az ezüst sortba és muszlin felsőbe öltöztetett hat táncos egy (nem is olyan virgonc) gimnasztikasorozattal rukkol elő, melyben egy szemernyi eredetiség sincsen. Később kicsit javul a helyzet, olyan testalakzatokat látunk, melyek haloványan emlékeztetnek a virágra, a táncosok égnek emelt lábú mutatványokba kezdenek. Innentől kezdve csak fenekek, combok, vádlik, talpak játéka zajlik, melyben ugyan kicsit több a humor és az invenció, mégsem elég. Szomorú helyzet, a Terminálosokról eddig eleve csak szuperlatívuszokban lehetett írni, az idei évfolyam pedig néhány hónapja, Fodor Zoltán darabjában a MU-ban olyan elegánsan és lehengerlően debütált, hogy csak remélni lehet, hogy legközelebb a Rushes-nél jóval virtuózabb koreográfiában meresztgethetik oroszlánkörmöcskéiket.

Jelenet az előadásból. Fotós: Jókúti György

Jelenet az előadásból. Fotós: Jókúti György

Zambrzycki Ádám le sem tagadhatná, hogy éveken át Frenák Pál táncosa volt, Crossfade című, Kevin Turnerrel közös darabjában még régi koreográfusának kedvenc kelléke, a végtelenített csőrendszer is beköszön. Nem baj. Ami számít, hogy végre két izgalmas táncost látunk, és végre van koncepció is, a háttérben futó videó és a koreográfia felerősíti egymás hatását. Kezdésként a két táncos felváltva bukkan fel, két, egymástól több méterre kirajzolódó, téglalap alakú fénynyaláb közepén. Szinte egymástól független, szuggesztív szólók ezek: ennek a kettős magánynak a feloldására épül a darab. A később mélytengeri búvárként előkerülő szereplők magasba futó búvárcsöveiből egy rövid, kettejüket összekötő darab lesz, a videón futó képek pedig már a teljes eggyéválást, személyiségkeveredést is megelőlegezik, a két táncos arca egyre közelebb kerül egymáshoz, majd összevegyül (na jó, tudjuk, hogy ez azért már Bergman Personájában is megvolt…). A többszöri, szimbolikus közeledési kísérlet után már nincs akadálya, hogy a szereplők egy jóval nyersebb fizikai közelséget mutató duóban gabalyodjanak össze. Sikeres rekonstrukciós kísérlet egy találkozás megörökítésére.

Molnár Csaba és Marco Torrice Három etűdje azért bosszantó, mert talán jobb is lehetett volna, ha nincs teljesen elblöffölve az eleje. De sajnos rossz hírem van: nem valami érdekfeszítő két ténfergő fiút nézni, aki a saját gatyájában matat, miközben egy krétával felrajzolt térhálón ballag. Ez még akkor is unalmas, ha a szereplők olykor egy-egy véletlen semmiségbe, például egy tüsszentésbe szépen belemozdulnak, összekötve a test önkéntelen mozzanatait a tudatosan megformált táncmozdulatokkal. Az alapfelvetéssel nem lenne baj – bár kicsit elavult és didaktikus a kísérletezés a testi megnyilvánulásokkal, a civil és a művészi jelenlét közti határvonal felszámolásával – de felszínes marad a megvalósítás. Aztán idővel a táncosok labirintusjárásba fognak, egymást gondosan elkerülve járkálnak és szaladnak a felrajzolt táblán. Ha a krétacsíkokat pontosabban követnék, ha gyorsabban futnának, vagy ha valóban fennállna a veszélye az összeütközésnek, ez egyáltalán nem lenne érdektelen. Ami viszont valóban némiképp helyrebillenti ennek a munkának az értékét, az előadás vége felé zajló zenei kísérletezés, a táncos feleselés, pimaszkodás a hangokkal, ez tényleg figyelemre méltó. Bárcsak itt kezdődne minden.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek