Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PÁRBAJKÓDEX?

Az olvasó lázadása? – Kritika, vita, internet (Szerk. Bárány Tibor, Rónai András)
2009. márc. 15.
A mai magyar kritika helyzetét vizsgáló kötet a témáról tartott konferencia anyagát és az ehhez kapcsolódó írásokat gyűjtötte egybe. Úgy tűnik, mintha a kilencvenes évek elején lezajlott vitához képest kevesebb munícióval szálltak volna küzdelembe legjelesebb kritikusaink. SÁNTHA JÓZSEF ÍRÁSA.

Több cikkből is kihallik, hogy az előzetes feltevéseket – miszerint a mai művészetbölcseleti teljesítmények jó része holmi belterjes baráti körök körbedicsérgetése, s hogy netán a recenziók nyelve olvasó-idegen lenne, ezért az internetes portálokon szóhoz jutó olvasó lázadóban van a hivatásos kritikusok ellen -, semmi sem igazolja.

Én úgy vélem, épp így nem zajlik most a földön semmilyen kritika-vita, semmilyen revízió, ugyanis a megtárgyalt kérdések  egy része nem létezik, egy másik részét pedig nem kívánja senki megválaszolni.” (Vári György, 138.) Érdekes módon hasonló a véleménye a kötetet összeállító Bárány Tibornak is: „Azért különösen bosszantó, hogy a ’kis kritikavita’ mindezidáig elsősorban szép közhelyek és izgalmas tévhitek körül forgott.” (154.)

kritikakotetA kötet tartalmaz elmélyült, szép megszólalásokat is, az azonban mindenképpen igaz, hogy az írások zöme egyáltalán nem a kritikaírás mai helyzetére, problémáira koncentrál. Van, aki irodalom- vagy esztétikatörténeti szempontból elemzi a műbírálat mibenlétét és eredetét (Margócsy István, Horkay Hörcher Ferenc). Mások a kritikaírás szempontjait, megszólalásának különböző terepeit és kisműfajait járják körbe (Rákai Orsolya, László Emese), vagy személyes hitvallást, tapasztalatot fogalmaznak meg (Elek Tibor, Keresztesi József).

A vitát provokáló vagy ennek tanulságait összefoglaló írással csak Dunajcsik Mátyás és a már idézett Vári György, valamint Lapis József jelentkezett. Dunajcsik – a Könyvesblog éles támadásait önkritikusan elemezve – úgy gondolja, valódi a veszély, hogy a belterjes magyar irodalom közönsége a könnyebb utat választja, és végképp elfordul az igényes, tudományos kritikáktól. Az élesebb kritikusi megszólalás érdekében pedig azt tanácsolja, hogy vágják el a gyávaság hálóját a kritikusok, az írók pedig lássák be, hogy nem ellenük, hanem értük haragszunk.

E tárgyban legkomolyabb a már idézett Vári György írása, aki valóban a legégetőbb és legizgalmasabb kérdéseket járja körül. Különösen szép és elegáns Teslár Ákos Márton László-recenziójával kapcsolatos mikro-elemzése, amelyben nemcsak szöveg-, hanem attitűd-elemzést is ad. Egyébként is fontos problémafelvetése a kötetnek a blogokkal való versengésben a vitatkozási kultúra szabályainak megteremtése. (Akár egy kritikusi párbaj-kódex megírására is felkérhetnék.) Elgondolkodtató, fájdalmas tanulmányok a szakkritikával foglalkozó írások (színház, mozi, zene, blog), amelyek az irodalmi kritikusokra is érvényes kilátástalan, megalázott helyzetről számolnak be. Ma Magyarországon egyáltalán nem létezik olyan kritikus, aki írásaiból meg tudna élni, a napilapok alig-alig igénylik a nagy hagyományokkal rendelkező zsurnálkritikát, az olvasó tájékoztatásának, figyelemfelkeltésének e nyugaton oly kedvelt szolgáltatásait.

A magyar kritikaírás két „testesebb” alakja, akik átmentek a tű fokán (1989), az elmúlt évtizedek kritikai és irodalompolitikai történéseit foglalják össze. Bán Zoltán András úgy szólítja meg az olvasót, mintha egy söntésben ragadná meg a karját a témában nem járatlan ifjú skiblernek a sokadik nagyfröccs után, és szépírói hevülettel, dramatikus monológban tárja elénk mondandóját; meglátásai, elemzései, az irodalomról és hatalomról szóló víziója lenyűgözően bizonyítja tisztánlátását és koncepciója hitelességét, amelynek lényege: Balassa Péter tudatos leleménye volt a hetvenes években indult nagy próza-nemzedék családdá szervezése, s önmaga irodalmi pápává való megsüvegelése, ami a rendszerváltás után elértelmetlenedett és szétesett, hiszen csak a rendszer belső ellenzékeként volt meg missziószerű létjogosultsága. Még sokat fogják emlegetni eme sorokat, mert költői túlzásaival együtt is nagy és hiteles korkép. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kor másik szemtanúja, Károlyi Csaba is – higgadtabb, pontosabb, tárgyiasabb írásában – megerősíti a Bán által felvázolt vízió minden mozzanatát.

A kötet gyengéi ellenére hasznos olvasmány; ami pedig a fiatal kritikusgenerációt illeti, ha a folyóiratokat fellapozzuk: telis-teli vérbeli, elemző és „ajtóberúgós” kritikáikkal. Hol hát a baj? Néha úgy tűnik számomra, hogy mai szépíróink mintha kissé mögöttük kullognának.

Vö. Urfi Péter: Kritikusok kereszttűzben 
Milián Orsolya: Ir. Krit. et al. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek