 Részlet a kiállításból. |
Nem könnyű a régi építésű – eklektikus, klasszicizáló, vagy épp szecessziós – múzeumi enteriőrökben a tárgyak érvényesülését elősegítő, az épület markáns megjelenését feledtető, s még esztétikus hatással is bíró kiállításokat rendezni. Ez külön szakma, ami még a legnagyobb hazai múzeumokban sem mindig kellő eleganciával érvényesül. Az Iparművészeti Múzeum azonban ritkán tapasztalható kifinomult ízléssel tárta a látogatók elé szőnyegkincseit.
A kiállítások manuális megvalósítása – a másutt is tapasztalható erőteljes törekvések ellenére – nálunk nem mindig sikerül jól. Rombolt már összképet gyűrött drapéria, szerzett végtelenített kínokat monográfia terjedelmével vetekedő szövegáradat, rontott dioptriát az alig kibogarászható apró betű, de temetett már kiállítást maga alá eredetieskedő környezet is, amikor az installáció ránőtt a művekre. Ennél még a jellegtelen tálalás is jobb, mert az alkotások előbb-utóbb úgyis feledtetik a környező vizuális sivárságot. Ideális esetben azonban a tárlatok létrehozásában két terület szimbiózisának kell(ene) működnie, a teremtő szelleminek és az interpretálónak, hiszen még a legszebb műtárgyak is egyhangúságba fulladnának, ha az átgondolt rendezési elv nem szerkesztené őket áttekinthetővé, és a miliő nem teremtene illúziókeltő keretet számukra.
 |
Az Iparművészeti Múzeum második emeletén acélkék, hajlított paravánok fogadják a látogatókat, markáns, önálló teret hasítva ki a lechneri nagy egészből. Még nem vagyunk bent a szőnyegek között, de nem is kell rohanni, mert a kupolatér két, vendégfalból kialakított fülkéjében némi előismerethez juthatunk az ősi mesterség fortélyairól különféle eszközök és anyagminták révén. Az indigó valószínűleg közismert, de az már kevésbé, hogy a gránátalma héjából csak egy tompa sárga telik. A fonalminták tájékoztatnak az alapszínekről, de az árnyalatokról már nem, mivel a kikeverés arányait általában családi, törzsi titokként őrizték. A szőnyegek szépségét azonban nemcsak a mintázat okozza, hanem a természetből származó festékek különleges viselkedése, ahogyan apró pontocskák alakjában befedik a gyapjúszálat. Az így keletkező vibráló hatás eredményezi a több száz év távolából is érzékelhető eleven, tüzes felületeket.
A kiállítóteremben az Iparművészeti Múzeum európai viszonylatban is unikumnak számító, majdnem nyolcszáz darabos szőnyeg-gyűjteményének oszmán-török részéből negyvennégy alkotás vehető szemügyre. Az anyag egyik része azokból a „házöltözetekből” áll, amelyek a XV-XVII. században már a magyar nemesi kastélyokban és udvarházakban is divatossá váltak, s ahol többnyire falakra aggatták, ünnepélyes események alkalmával a jegyesek lába alá, vagy a ravatalra borították azokat. Magyarországi elterjedésük Mátyás király és II. Bejazid szultán békeszerződésének köszönhető, amely a kereskedők szabad mozgását is biztosította. A jelentős szőnyegkészítő műhelyek nevét viselő szőnyegek mellett – mint például Usak – szép számmal találkozhatunk úgynevezett „erdélyi” szőnyegekkel, amelyek persze ugyanúgy török műhelyekből származnak, mint a többiek, de mivel itt maradtak fenn a legnagyobb számban (például a brassói fekete templomban száznál is több, a segesváriban mintegy ötven) lelőhelyükről kapták nevüket.
 Részlet a kiállításból. Forrás: imm.hu |
A bejáratnál rögtön egy Lorenzo Lotto szőnyegbe botlunk, melyet stílusosan (a Nemzeti Múzeumból kölcsönzött) Illésházy Gábor ravatalképe alá terítettek, majd beljebb felsorakoznak társaik: Memling-, Holbein-, és mind között a leghíresebb Crivelli-szőnyeg. (Nevüket azoknak a festményeknek az alkotóiról kapták, akik bizonyos típusú keleti szőnyegeket helyeztek el a kompozícióban.) A báró Hatvany Lajos-gyűjteményből származó hatalmas darab inkább a méretével, az úgynevezett kis usak szőnyegek pedig kifinomultságukkal hatnak. Közben azonosíthatjuk a magyarázó tábláról olvasott motívum-szakkifejezéseket is: arabeszk, kúfi-szalag, rozettakoszorú, felhőszalagok… és megcsodálhatjuk a lakásbelsőt jelző reneszánsz bútorokat is, a merev deszkákból ácsolt székek láttán elképedve, Európában még mennyire nem volt otthonos a kényelem ötszáz éve.
Ezek a szőnyegek körben, a falakon, az imaszőnyegek pedig középen, dzsámi alakját idéző, kör alakú építményre függesztve nyertek elhelyezést, így választva szét világi és szakrális területet.
Lenyűgöző a tárlat létrehozásának gondossága, nemcsak esztétikuma, hanem a velejáró tudományos (katalógus is készült), ismeretterjesztő és restaurálási produktumok színvonala is. Tekintélyes csapat állt Pásztor Emese mögött, aki az általa rendezett kiállítást egyben a szőnyeg-gyűjtemény korábbi gondozója, Batári Ferenc emlékének ajánlotta, akinek tiszteletére a XV. századi szőnyegritkaságot Crivelli-Batári-szőnyeg névre keresztelték.
A kiállítás 2008. december 31-ig volt látogatható.