A zsurnalisztának a közhely nemcsak éltető eleme, de egyszersmind halálos ellensége is, s ilyesformán roppant nehéz helyzetben találja magát a betűvető, ha egy–egy megírásra váró téma mindahány megközelítése aprólékosan kidolgozott közhelynek bizonyul. Márpedig a “vezénylő tenorista” kiválólag ilyen eset: a produkció ironikus lemosolygása éppúgy klisészerű ugyanis, akárcsak az “ahhoz képest” kezdetű kismonológ, vagy a manuális fogyatkozásokat, az iskolás, máskor meg túlzóan szeszélyes ütemezést a személyiség varázsával, a nagy művész muzikalitásával felülíró tárgyalásmód. Az eredetileg Plácido Domingo karmesteri működésének körülírására legyártott és elsütögetett patronokat ezúttal a fiatalabb, és jelentős részben Domingo nyomdokain járó argentin tenor, az imponálóan férfias kiállású José Cura zenekari koncertjével kapcsolatban is egykönnyen alkalmazhatnánk, ám az Óbudai Danubia Zenekar élén nyújtott hangulatos teljesítményét most mégis inkább csak akképp értékelnénk, hogy az alatta marad a spanyol tenorhérosz dirigensi képességeinek.

José Cura

Mindazonáltal José Cura pesti szereplése így is ünnepi esemény, s személyiségének felvillanyozó hatását nemcsak a Zeneakadémiát megtöltő közönség, de szemmel láthatólag a jeles szimfonikus együttes is megérezte. Jóllehet, a koncert első, spanyolos játékrészében inkább csak a karmestert és a zenekart átható kölcsönös rokonszenv vált igazán érzékletessé. A Cura magyar nyelvű beköszönésével és a mobiltelefonok elnémítására intő figyelmeztetésével megkezdődő koncert (és lemezfelvétel) első felében a spanyol világot kívülről szemlélő zeneszerzők darabjai sorjáztak: Rimszkij–Korszakov Spanyol capricciója, az első Carmen–szvit valamint Ravel Spanyol rapszódiája. A Spanyol capriccio első perceinek kásás hangzása s a három közismert koncertdarab összességében igen kevéssé érdekfeszítő előadása azt látszott bizonyítani, hogy a fekete ingében és vastag keretes szemüvegében nagy komolyan ütemező vendégkarmestertől és muzsikusaitól inkább csak afféle szolidan bombasztikus rutinprodukciót várhatunk. Igaz, a Carmen–szvit lírai részletei, vagy épp az első hegedűs hölgy szép szólói már ekkor is élményszerűvé váltak.

Az Óbudai Danubia Zenekar

Ám az igazi revelációt a koncert második fele hozta el számunkra, hiszen az ekkor elővezetett három argentin szerzeményt jószerével még hírből sem ismertük, s a felfedezés örömében érezhetően egymásra talált a zenekar és hű, bérletes közönsége. Az Argentin képek, a hazájában a Nemzeti Konzervatóriumot megalapító Carlos López Buchardo Respighit idéző műve ugyan még némi tartózkodást ébresztett, azonban Astor Piazzolla Tangazójának már kijárt a tomboló siker. A tangó legendás megújítója és megdicsőítője e kompozíciójában szimfonikus zenévé avatta Argentína (és Uruguay) táncbüszkeségét, s az érzékiséget szilajsággal elegyítő motívumok José Curára is felszabadítóan hatottak. Ám a hazai pálya biztonsága s a dirigensi autenticitás megnövekedése meglepő módon nem a vezénylésben, hanem sokkal inkább Cura lábmunkájában és merész csípőmozgásában mutatkozott meg. A Tangazo, majd a reflektálatlan harsányságában olykor Copland Rodeójára emlékeztető Ginastera–mű, az Estancia című balett szvit során ugyanis a karmester többször is táncra perdült. Mivel a túlnyomórészt hölgyekből álló vonóskar tagjait mégsem kérhette fel táncolni, így virtuóz magánszámot adott elő, s önfeledt hullámmozgásában a szakértők bizonyára felismerték valamely dél–amerikai szalon– vagy kartánc alaplépéseit. (Salsa? Mambó? Faringosept?)

Az argentin mezőgazdasági termelőmunka világát rajzoló szvit elementáris zárószakasza mindenesetre a malambo elnevezésű férfitánc zajos apoteózisát hozta. Ráadásképp ennek utolsó egy–két percét ismételte meg a fellelkesült Danubia, ezúttal a táncos lábú dirigens nélkül, s mégis tökéletes összhangban. Cura remek betanítói munkát végzett, vagy éppenséggel karmesteri működése mindössze a látványt szolgálta az egész koncert során. Na tessék, újra elénk került két lelakott közhely! Lehet választani!