 Az előtérben Ábrahám Irén és Banka Lívia |
„Nyolc évig tart a gyász, s addig ebbe a házba szellő se fújhat be az utcáról” – jelenti ki a férje temetéséről hazatérő Bernarda Alba (Banka Lívia), és ebben a pillanatban fentről háló gördül színpad és nézőtér közé. A továbbiakban e háló mögött zajlanak az események: Bernarda Alba lányai mintegy csapdába esve, kilátástalanul pergetik a napjaikat. Aha, értjük. Mint ahogy azt is érteni véljük, hogy a darab végén Adela (Táborosi Margaréta), amikor nyíltan anyja és a testvérei szemébe vágja, hogy nővére vőlegényének, Pepe el Romanónak a szeretője lett, hirtelen ledobja a ruháját, és anyaszült meztelenül néz elébe a következményeknek, hogy aztán a színről kirohanva önmaga ellen fordítsa anyja puskáját. Igen, ez is teljesen világos: Adela kiterítette a lapjait, kitárulkozott, lemeztelenedett, egyszersmind védtelenné vált. Pontosan dekódolható és félremagyarázhatatlan üzenet. A ruhatárnál a kabátjára várakozó közönség pedig decens elégedettséggel nyugtázhatja, hogy eredeti és formabontó darabot látott…
 Crnkovity Gabriella, Táborosi Margaréta és Jankovics Andrea |
Mindezen túl Radoslav Milenković rendezése szolidan követi („leköveti”!) García Lorca drámáját. Az előadás túlnyomó részében, jelképszerű háló ide vagy oda, konzervatív, kisrealista színművet látunk, melyet olykor komikus momentumok tarkítanak. Banka Lívia Bernarda Albája, illetve a ház mikroközösségében az ellensúlyt biztosító idős szolgáló, Poncia szerepében Ábrahám Irén egyaránt magabiztos, rutinos alakítást mutat. Ugyancsak egyenletes teljesítményt nyújt az öt lány, akik közül az áldozattá váló Adela, illetve a keserű, húga boldogságának útjába álló Martirio az erőteljesebb darabbeli karakterek – mindketten szerelmesek lesznek, és a maguk különböző módján egyaránt fölmondják a ház szigorú szabályait. Ferenc Ágota Martiriójának tüskés gesztusaiban érezni leginkább, hogy a figurában nagyobb energiák lappanganak, mint amennyit a színrevitel megjeleníteni enged.
Merthogy ebben az újvidéki Bernarda Albában ugyan a helyén van minden, de az egész mégis statikus marad. Talán csak a költészet vész el Lorca drámájából, illetve az elviselhetetlenül fullasztó atmoszféra. María Josefa és Martirio kettőse pedig fölvillantja mindezt: amikor Bernarda lakat alatt tartott, őrült anyja (Faragó Edit) megjelenik az éjszaka közepén a véres, halott bárányt babusgatva, dalol neki és megszoptatja, majd a
 Faragó Edit. (Szkárossy Zsuzsa fotói a budapesti vendégjátékon készültek.) |
féltékenységtől gyötört Martirio kijön megnyugtatni, egyszerre válik – García Lorcára oly jellemző módon – líraivá és kísértetiessé a légkör.
Ilyen pillanatokból azonban túlságosan kevés akadt ezen az estén. Elmondható, hogy leginkább a darab saját ritmusa, lendületes vonalvezetése viszi magával az előadást. Az Újvidéki Színház beharangozó anyaga szerint „Bernarda Alba történetéhez Milenković új értelmezéssel közelített, és egy új nézőpontból mutatott rá a darab mélységeire, felerősítve a komikus attitűdöt. (…) Ettől kerül a darab közelebb hozzánk – nem drámai hősnőkkel találkozunk, hanem egyszerű emberekkel, akiket csupán körülményeik nyomorítanak ’színtelenekké’.” Hát, nem is tudom.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Gabnai Katalin: Thonett-balett és puskaszó
Nagy Gergely Miklós: "…mintha lassú kortyokban innám a vérét"