III. Deszka Fesztivál, Debrecen
2009.03.05.

A kortárs magyar dráma színpadon előadva cirka másfél órát vesz igénybe, szünet nélkül játsszák egy szűk, klausztrofób térben, és arról szól, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk – szerelemben, munkában, életvitelben és gondolkodásban egyaránt. Vagy nem. JÁSZAY TAMÁS ÖSSZEFOGLALÓJA.

Vállalt feladatunk értelmében itt csupán a kortárs magyar dráma(írás) bemutatását és ünneplését idén harmadszor is (az egyre szerényebben csordogáló támogatásokra utalva mondhatnánk: csakazértis) felkaroló Deszka Fesztivál első három és fél napjáról szólunk. A fesztivál – mint a fentiekből kitűnhet – korántsem adott egyértelmű választ az egyszerűnek tűnő kérdésre: hogyan élnek meg napjaink magyar nyelvű színpadi művei a színházban?

Megnyitó a színészbüfében
Megnyitó a színészbüfében
A Drámaírói Kerekasztalt képviselő Egressy Zoltán, Horváth Péter és Szilágyi Andor által 2008. szeptember 1. és december 20. között látott, s a Deszkára beválogatott előadások között feltűnően sok olyan volt, melyek „gazdái”, az őket létrehozó színházak finoman szólva sem állnak a szakmai figyelem középpontjában. A fővárosi színházak közül érvényes ez a Magyar Színházra, vidéken a békéscsabaira, gyakran a debrecenire meg a zalaegerszegire, a határon túliak közül pedig áll a nagyváradira. Mégsem gondolnánk, hogy valamiféle rosszul értelmezett szociális érzékenység vezette a válogatókat, miközben lehetetlen volna megvédeni azt az álláspontot is, hogy ezek volnának a kurrens színpadi feldolgozások közül a legjobbak. A fesztivál honlapja szerint a válogatás „az év színházilag és irodalmilag legizgalmasabb produkciói közül” szemezget. Ez a megfejtés jól hangzik ugyan, de nem igaz. Akkor marad az ízlésre apellálás, azzal úgysem lehet vitatkozni.

Horváth Péter
Horváth Péter

A széttartó írói módszerek, eltérő hang- és fajsúlyú színpadi megvalósítások, a rendezői ötletparádé vagy éppen ötlettelenség alapján úgy tűnik, hogy a kortárs magyar dráma (illetve a vele/belőle dolgozó színház) legfőbb erénye az, hogy létezik. A fesztivál szerves részét képező, Németh Ákos által összeállított gazdag szakmai program közül a drámapályázatok színét és visszáját firtató beszélgetésnek is így fogható meg a tanulsága. A debreceni teátrum nemzetközi kapcsolataiért felelős Király Nina régiós körképe a színházak, folyóiratok, szervezetek által kiírt pályázatokról alátámasztotta Horváth Péter korábban kimondott szomorú összegzését: a legnagyobb baj esetünkben az, hogy kicsik vagyunk. A lengyel példa nyilván extrém (egy-egy kiírásra több száz /!/ pályamű érkezik, a nyertesek alkotásait nemcsak bemutatják, hanem lefordítják világnyelvekre, majd kiadják, terjesztik őket), ám a hazai érintettek elfogult, kicsinyes és igazságtalan pályázati rendszerről szóló beszámolója nem éppen szívderítő.

Ahogy a meghirdetett program szerint a színpadi iróniáról és gúnyról szóló, ehelyett azonban kóros humortalanságról és az alkalomhoz nem illő elfogultságokról számot adó beszélgetés sem. A humorról való beszéd nem feltételezi, hogy a hallgatóság halálra röhögi magát, de az idővel egy színházi indíttatású polgári kör összejövetelére hajazó találkozó kínosan semmitmondóvá és parttalanná vált. Aki járt már szakmai beszélgetésen, mondhatja erre, hogy a dermesztő unalom minden hasonló rendezvény sajátja, ám a Deszka később rácáfolt az ősi igazságra. Például amikor Kiss Csaba, Németh Ákos és Tasnádi István ült egy asztalhoz, hogy a rendezés és/vagy írás (Kiss szerint ál-)problémáját érzékletes példákkal világítsák meg. A rendezéskor más darabjába feszengve, de azért beleíró Németh, a színpadon sosem elhangzó instrukciókat csöppnyi műalkotássá formázó Kiss és a Krétakörrel alkalmazott-kidolgozott, a párhuzamosan születő darabról és előadásról beszélő Tasnádi találkozója a termékeny beszélgetések egyike volt.

A szakmai beszélgetéseken és a napot záró, az alkotókkal lebonyolított találkozókon egyformán aktív Tasnádi István a színpadon is fontos szerepet játszott: két, általa írott drámát is láthattunk a fesztiválon (persze a mindig elégedetlen kritikus közben azon szomorkodott, hogy a válogatás záró dátuma után bemutatott, Tasnádi által írt és rendezett, remek Fédra Fitness miért nincs ott Debrecenben). A Zalaegerszegen Bagó Bertalan rendezésében bemutatott Tranzit ügyesen összekalapált, ám nem revelatív mű. (Stuber Andreának az előadásról írott kritikáját ld. itt) Tasnádi kiindulópontja köznapi szituáció: tizenkét plusz egy utast hajít egy reptéri váróterembe, hogy laboratóriumi körülmények között vizsgálja például az összezártságnak a pszichére gyakorolt hatásait, mindezt utóbb nem csekély túlvilági közreműködéssel megspékelve. A majdnem az előadás feléig fémesen kongó, egyszerű mondatok idővel versbe, majd énekbe fordulnak, hogy aztán a süllyesztőben örökre eltűnjenek az őket szavaló kisszerű hősök.

Magyar a Holdon
Magyar a Holdon
Az utóbbiak a főszereplői a másik, egyértelműen sikerültebb Tasnádi-opusznak, a Magyar a Holdon címűnek is. Árkosi Árpád tatabányai rendezése mindenestül üdítő kivétel a fesztivál félidejéig: gondolatgazdag alapanyag, visszafogott rendezői jelenlét, lehengerlő színészi játék (Scherer Péter, Mucsi Zoltán, Csákányi Eszter és Katona László összmunkája) jellemzi. Az egyenesen a kis magyar valóságból érkező holdbéli telepesek kalandtúrája mindünk elé tükröt tartó ragyogó komédia. És egyben keserű szatíra: Tasnádi mesterien fagyasztja az arcunkra a nevetést. (Urbán Balázsnak az előadásról írott kritikáját ld. itt.) Alighanem éppen szatirikus hangütése miatt került a békéscsabai színház repertoárjára Czakó Gábor majd’ fél évszázados Disznójátéka. A direktor, Fekete Péter által rendezett, s gyakorlatilag a teljes színpadi masinériát kitartóan működtető előadás azonban kínzóan didaktikusra és sematikusra sikeredett. A böllér közelgő késére várakozó, s közben orwelli elődeik, az ’egyenlőbbek’ jól bevált útmutatása alapján ármánykodó ártányok és saját korunk közti párhuzamot köszönjük, értjük – például az utólag betoldott, az előadás egészén tanácstalanul lődörgő betétek nélkül is.

Líra és epika. A képek forrása: Csokonai Színház
Líra és epika (A képek forrása: Csokonai Színház)
A sok néha a kevésnél is kevesebb – a debreceni A talizmán illetve a nagyváradi Timúrra várva előadások, melyekről önálló cikkekben számolunk be, ezt a benyomást erősítik. És a tétel fordítva is igaz: az igencsak prózai körülmények között megtartott olvasópróba is bírhat színházi értékekkel, ráadásul tanulságos lehet rendezőnek és szerzőnek, hiszen a közönség ekkor (szinte) kizárólag a szöveg alapján mond ítéletet figyelmével vagy annak hiányával. Kiss Csaba írta, és most a Pinceszínházban rendezi a Fellini Országúton-ja ihletésére született, arra finom szellemességgel alludáló Esti próbát, melyben az öregedő színész és a főiskolás lány között rideg románc szövődik. Göttinger Pál a KoMa Társulattal rendezi meg Szabó Borbála és Varró Dániel Líra és epika című, pompás nyelvi leleménnyel kidolgozott, csillogóan szellemdús, zenés mesejátékát. Utóbbit egyszerűen muszáj megnézni, s hogy erről meggyőzzük az olvasót, a darabból csent idézettel zárjuk beszámolónkat: „Mire jó e pudvás szócsata? Felnyihog tőle lelkem kócsaga.”

(Folytatása következik – a szerk. megj.)

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a III. Deszka Fesztivál gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Fehér Anna: A másik ember / III. Deszka Fesztivál, Első nap 
Sors Vera: Tükörjáték / III. Deszka Fesztivál, Második nap
Fehér Anna: Beethoven hegedűje / III. Deszka Fesztivál, Harmadik nap

Helyszín és időpont:  2009. március 1-8., Debrecen