 A képeken Marisa Godoy |
A dekonstrukció, a szabad, absztrakt ötletek a személyesség varázsával, a biztos technikai tudással és a humorérzék összetartó erejével olyan eredményt hozott, hogy húsz, sokáig felocsúdni sem képes néző vastapsot produkált. Igazán jó érzés kisebb varázslatokat látni, érezni azt, hogy megváltozunk kicsit az előadás után, például tudunk kapcsolódni önmagunkhoz az előadókon keresztül, vagy nem leszünk többé bizalmatlanok a nem elég erőszakosan hirdetett külföldi táncelőadások iránt. Az viszont fájdalmas, hogy a hazai alkotók többsége sem kíváncsi az ilyesmire, mert az egyértelműen kiderült, hogy a brazil származású, anti-balettos alkatú, destruktív balerina Marisa Godoy sokaknak adhatna útmutatást.
A magyar szcénáról egyedül Hód Adrienn általam látott munkáit tudom gondolatilag kapcsolni az övéihez – milyen furcsa, hogy maga a kapcsolódás szó is erősen meghatározó mindkét művész alkotásaiban! (ld. Kapcsolódjunk és bömböltessünk!) Úgy vélem, a Hodworks produkció ezen, a kortárs tánc- és színházművészetben nagyon is jól járható, friss és újító csapáson indult el. Ez az út a női alkotóról szól, aki a szabadságot keresi, és olyan messzire megy ebben – lévén még táncos is, akit a patriarchális struktúra a többinél is egy fokkal jobban sújt -, hogy legszívesebben a fizikai határairól, a szervei, az izmai egymáshoz kapcsolódásáról is lemondana. Úgy és azáltal akar referálni a világnak a világról, hogy a saját korlátlanságát valóságosan megélheti a színpadon.
Marisa Godoy mint alkotó elsősorban a színpad határairól nem hajlandó tudomást venni. Nem úgy, hogy sértően áthágja azokat, hiszen nem akar közönséggyalázást. A férfias módszert elveti, szeretettel és játékosan tágítja ki a határokat, miközben a kortárs tánc Gelsominájaként megalázni látszik önmagát. Az első, Submit című részben improvizál: az előadásnak ez a fejezete minden alkalommal más és más. Beavatásként elmagyarázta a nézőknek, miről is van szó. Sajátos, kívülről irányított improvizáció ez: a férje, Massimo Furlan koreográfus hívja fel Svájcból egy mobiltelefonon, hogy utasításokat adjon neki. Ezúttal Michael Jackson nevében telefonált az instruktor, és Godoy mint régi rajongó, aki egyszer már táncolt a hírhedt amerikai popcsillaggal, valóságos zokogógörcsöt kapott. A táncosnő átadta a telefont egy nézőnek, hogy fordítsa le, amit Michael a közönségnek üzen. Szerencsés egybeesés, hogy az említett nézőnek is volt természetes hajlama a hülyeségre, így duplán jól mulattunk a helyzeten, úgyszólván könnyekbe fulladt a nevetés, míg az előadónő egyre kétségbeesettebben sírt a színpadon. Közben a közönség vergődött a ’nem hiszem el’-típusú össznépi kabaré és a magányos színész mímelt kétségbeesése iránti szánalmából eredő zavarában is. Feloldásként megszületett a koreográfia: Godoy telefonnal a kezében, egy csomagból elővett lemezküldemény (természetesen Jackson-verzió) segítségével, ki nem esve a megalázott, irányított szerepéből, lassú diszkótáncot adott elő. Érzéki volt, meghökkentő, az előadó kiszolgáltatottságát feltáró, ugyanakkor ironikus.
Mire felocsúdtunk volna, kezdődött a következő „átverés”. Egyre intenzívebb, mechanikus fel-le ugrálás, miközben az előadó arról szövegelt, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a különböző testrészei, életfunkciói, a vizelés hogyan van összefüggésben a reggeli kávéjával, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy mozdulni tudjon egyáltalán, és így tovább. Innen épült lassan, egyre intenzívebben a Radical_Connector című etűd.
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Miközben Godoy-nak az apjával és a tánccal ápolt kapcsolatáról is megtudtunk néhány dolgot, Trixa Arnold zenész egy kipreparált basszusgitárral és Ilja Komarov két lemezjátszóval komponálni kezdte a talpalávalót. Egy kóbor habverő úgy fityegett a gitár húrjain, mint egy csóválásra szánt farok, miközben szerves része lett a ritmusnak is. A lemezcsikarás egyre feszültebbé tette a tempót, és amint az a dramaturgiából következett, a táncosnő eszeveszett, koncentrált és profi táncot adott elő.
Mintha minden szerve külön mozgott volna, közben dalolt és drótkötélen pörgött, ergo megmutatta végre, hogy a kiábrándultság, az újat akarás mögött nem alternatív unalom van, hanem az újrakonstruálás hatalmas tudása. Ezt egyébként már az elején sejtettük, s miután meg is bizonyosodtunk róla, így járt be szép ívet, ettől lett hiteles az előadás. A vége hozzánk kapcsolódott, a széksorokhoz, az ülepünkhöz, a gyomrunkhoz, a szívünkhöz, az agyunkhoz. Hozzánk jutott el, megpróbált minket radikálisan újrateremteni, tökéletlenül teremtett befogadó és egyben alkotó embereket. Radikális és nagyvonalú színházterápia, melyben az előadó nem kímélte magát. Köszönet érte.