Az újrajátszott CORP! a 2007-ben bemutatott MU színházbeli előadás takarékos változata. Szerkezete és csapásiránya hellyel-közzel megegyezik az eredetivel, az előadók száma viszont nemcsak megcsappant, hanem az alapító-névadó-koreográfus Zambrzycki Ádám kivételével ki is cserélődött. Az ötből háromszereplősre húzott remake az új beállókkal legtöbbet a narratív részek figuráin vesztett, hiszen a tánc- és mozgásstílusok, illetve színpadi és installációs műfajok között keresetlen nagyvonalúsággal, ám kohéziós erő nélkül ide-oda pendliző darab mozgásanyaga eredetileg sem volt valami nagy durranás. Gergye Krisztián arcpirítóan önmutogató, ripacskodó alakítását a szerepet átvevő Grecsó Zoltán – a kortárs tánc ügyeletes alapembere – például csak súrolni tudja: megismételni vagy újradefiniálni nem. De kimaradt az előadásból a rutinos Gergely Attila is, míg a másik új szereplő, Szenczi Fruzsina nem győz két nálánál erőteljesebb kisugárzású táncosnőt (mint Böröczffy-Farkas Boglárka és Gresó Nikoletta) egymaga helyettesíteni, sem technikailag, sem elvetemültségben.
 Zambrzycki Ádám |
A Gödörben szélesebb és mélyebb a tér, mint a MU-ban, és kevesebben is vannak rá: lötyög a színpad a három előadón. Ráadásul a teremben kifejezetten hűvös van: a közönség kabátjába burkolózik. Újabb ok, hogy úgy érzékeljük, még a közvetlen bohóckodással a néző kegyére hajtó epizódokból is csak pillanatok tudnak átnyúlni értünk a rivaldán. Még szerencse, hogy a táncosok hőérzetét ilyenkor becsapja az adrenalin.
A nyitó képben Zambrzycki és Szenczi meztelenül összeölelkezve lótuszülésben pózol egy méretes kocka tetején, felülről esik rájuk a fény. Grecsó összehúzódzkodva fekszik előttük, szintén meztelenül. E meditatív hangulatú időtlenség-élményt egyedül az előadás zárlata hozza vissza a végtelenített – ám filmszakadásszerűen mégis véget érő –, sebes forgású dervisszoknyás tánccal. E keret hétköznapiasan profán és ironizálóan játékos mikrojeleneteket fog egybe, időnként némi pure dance-szel fűszerezve. Sok a játékban a kellék, a jel, a jelként funkcionáló emberi kapcsolat, az elbohóckodott magatartásminta – de csekély az igazán megragadható jelentés. Az előadás profanizált része ott kezdődik, amikor a szereplők az emelkedettség posztamenséről lecsúszva előttünk veszik fel a kortárstánc emblematikus jelmezeként is szolgáló fekete sztreccs alsóneműket, végül annál az epizódnál teljesedik ki, amikor sirálysikoly és tengerzúgás hangjára tengerparti strandolást mímelnek, miközben szétveti őket az unalom.
Zambrzycki ebben a jelenetben kapcsol be egy új nézőpontot, a kézre szerelt miniatűr kamerák által közvetített önreflektív előadásképet, ami azonban már a képminőség okán sem tud minden esetben új perspektívát nyitni. Egyetlen valóban jól kitalált és tisztán működő jelenetet kivéve, amikor is az említett „dervistánc” alkalmával a táncosok kezén magasba tartott kamera olyan képet rögzít, mintha ők állnának, és a világ forogna körülöttük.
A piros bohócorr is előkerül: rendeltetésszerűen, vagyis az orron használva, meg a hímvessző takarására egy méretes kockával előadott, hagyományos pantomimjelenetben. Felbukkan eredeti méretben meg akkorára puffasztva, mint egy strandlabda, amit bevásárlókocsiban tologatnak. Később a bevásárlókocsi üresen visszagurul, hogy az egyik táncos alélt emberbábuként csomagolja bele a másik kettőt. Aztán megint egy klasszikus etűd: egy szürke ballonkabátos pasas érkezik, rejtőzködni próbál a gallérja mögött, de valaki jön és valamiért lefüleli. A ballonkabátos kelletlenül megadja magát, ám bilincs helyett bohócorrot kap a kezére – a bohócorr pedig sovány malacvágtában megindul vele árkon-bokron át. Ebben a periódusban az előadás leginkább beavatószínház jelleget ölt, de újabb snittek következnek, melyekben Zambrzycki visszatalál bizarr és ridegen tálalt posztmodern képeihez.
Mind szembetűnőbb azonban, hogy Zambrzycki Ádám ennyi év után sem képes illő távolságot tartani a rá kiváltképp nagy hatást gyakorló Frenák Pál munkamódszerétől, koreográfusi felfogásától, ikonikus motívumaitól. A CORP! tér- és időkezelése, vágástechnikája, ritmusa, mozgásanyagának egyes elemei, ha nem is egy az egyben importált minták, de a mesterre mutatnak, viszont épp az hiányzik belőle, amitől Frenák a Frenák – a spiritusz, az önazonosság, a kohézió, a zsigeri élmény.
De miért is kéne Zambrzyckinek kis Frenáknak lennie?
Kritikák a bemutató-előadásról:
Domonkos Ágnes: Orr-monológok
Sisso: A bohócorr négyszögesítése