Jelenetek az előadásból |
Kovács Gerzson Péter és Dresch Mihály húsz éve rendszeresen készít közös munkákat. Összekapcsolja őket, hogy a hagyományt mindketten élő, formálható, képlékeny nyersanyagnak tekintik, nem pedig poros, muzeális értékként tekintenek rá. Dresch Mihállyal ez alkalommal két roppant tehetséges fiatal zenész, a Hód Adriennél már többször vendégeskedő Bakay Márton hegedűs, a Club Era élharcosa és a Zubolyból jól ismert Hock Ernő nagybőgős játszik, erősítve azt az érzést, hogy a re-DNS legerősebb összetevője a gyönyörűséges, szívhezszóló zene.
A darab jó feladat táncosnak, zenésznek egyaránt: nehéz, embert próbáló feladat, igényes és szellemes produkció, amiben öröm látni, hogy zenészek és táncosok milyen érzékeny összhangban dolgoznak együtt. A darab címe a hagyomány újraírására, újrafelhasználására utal, és tetszetős a rendszer, amibe a koreográfus útmutatásképpen a fogyaszthatóvá tett pop-DNS-től a művi pszeudo-DNS-en keresztül besorolja a hagyományhoz való viszonyulás módjait. A biológusokat persze a világból ki lehetne kergetni ezzel a gondolatmenettel – jogosan.
A színpadkép puritán, nincsenek díszletek, viszont a fényterv rusztikus és meghatározó: a súlyos lámpákat maguk a táncosok hozzák-viszik a színpadon, oly módon, hogy a fény mindig egy-egy sarkot, zugot, egészen pontosan körülhatárolt territóriumot jelöl ki a térben. A táncosok, azaz ifj. Zsuráfszki Zoltán, Bora Gábor és Katona Gábor az előadás alatt mindvégig ezekre az új meg új, a fénypászmák által megvilágított „minipódiumokra” vándorolnak, nyomukban a zenészekkel. Emblematikus, hogy a szereplőket először háttal látjuk, ahogy lassú, szinte meditatív tempóban járják, és szellemes, ahogy a záróképben az összehordott reflektorok pedig végül már csak az üres színpadot pásztázzák. Egyértelmű az üzenet: magunknak járjuk, ha tetszik nektek, ha nem.
Ezzel szemben a térben megsétáltatott lámpák hangsúlyozzák a színpadi helyzet fellépés jellegét, így rafinált ambivalencia alakul ki abból, hogy a táncosok éppen magukat megmutató előadóművészként, vagy a mozdulataikba belefeledkező, örömtáncba révülő figurákként vannak jelen. Ez az ambivalencia természetesen minden előadóművészet sajátja, de itt a kérdés tematizálódik is. A kezdeti meditatív jeleneteket féktelen őrjöngés követi, majd következnek a már ismerős, ironikus képek: mintha az egész tipikus virtuskodó-kunsztoló mentalitás is gúnyos idézőjelek közé kerülne, ahogy egymással versenyt figuráznak és csapásolnak a táncosok.
A groteszkül hadonászó karok, a felhúzott vállak közé bukó fejek, a sajátosan kifordított könyökök, a testek KGP-re jellemző, sajátos kifacsarása már nem okoz meglepetést. Ahogy a jól ismert manírok sem, melyeket a táncosok örömmel adaptálnak, mint például az örökös grimaszolás, az arc szinte gyurmaszerű, groteszk összegyűrése, vagy az akkurátus
Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
mutatóujj-billegtetés, melyet ez alkalommal ifj. Zsuráfszki Zoltán még az egyik lámpa ellen is bevet. Nyilvánvalóan ő a leginkább komédiás kedvű (és tehetségű) a három táncos közül, bár ez a szórakoztató ripacséria hosszú távon mégis meglehetősen sematikus.
Ismerjük már ezeket a nyeklő-nyakló, groteszk figurákat, hosszú évek óta őket látjuk KGP-nél. És igen, valóban viccesek először, másodszor, harmadszor is akár, de azért nem a végtelenségig. De miért is kötözködnénk, hiszen van itt minden: nagyszerű zenészek, remek táncosok, finom humorérzék. Mit akarhatnánk még?! Talán csak azt, hogy egyszer igazán meglepődjünk.