A kezdés szellemes és meghökkentő: valaki, egy íróasztal mögött ülő, meglehetősen antropomorfnak tűnő lény elveszti a fejét. Ott ül egy elegáns törzs, egy jól öltözött torzó, és a feje helyén a semmi tátong. Könyvet vesz elő, nemlétező arca elé rakja, belepörget, a lapokon mindenféle arc, a lény próbálgatja őket. A fekete-fehér fotók között felbukkan egy színes kép, rajta kócos, harmincas férfi – mint rövidesen kiderül, ő a test gazdája.
Ilyen felütés után igazán érdemes lenne tartani a színvonalat, de sajnos rövidesen kiderül, az ígéretes kezdet a csúcspont volt, nem a start: innen már csak lefelé csúszdáznak az alkotók. Ville Walo és Kalle Hakkarainen darabjában, mely a Vanishing point (Enyészpont) címre hallgat, leginkább az okozza az ambivalenciát, hogy az előadóknak alapvető szakmai kompetenciáik hiányoznak, melyeket viszonylag eredeti ötletekkel próbálnak elfedni, de ez persze nem sikerül maradéktalanul. Ha a nézőnek folyton attól kell rettegnie, hogy zsonglőrködés közben bármelyik pillanatban lepottyanhat egy-egy bumeráng, kevéssé tudja átadni magát az élménynek…
Pedig a párosnak vannak kreatív ötletei az egyszerű attrakciók feltupírozásához: a színpad hátterében hatalmas vásznakon rafinált videók futnak, melyekbe a szereplők minden további nélkül bele tudnak sétálni, hogy otthagyják különböző mozgásfázisban ragadt árnyékukat, vagy hogy egyszerűen belecsobbanjanak a vetített térbe, és átússzák a távot. Voltaképpen az illesztéseken múlik minden: azok a helyzetek, melyeknél az alkotók odafigyelnek, hogy a filmbeli képmás és a valós figura tényleg azt az illúziót keltse, hogy a színpadi szereplő besétált a filmbe, működnek, de ahol az egyes vásznak közötti résben esetlenül felbukkanó hús-vér figura a filmbeli mozgássorozattal teljesen ellentétes dolgot csinál éppen, ott minden varázs elvész.
Meglepő, ahogy egy, a filmen úszó alak folytatásaként a színpadi szereplő a vászon fölött bukkan fel, levegő után kapkodva, ellenben illúzióromboló, ahogy kivillan, hogy a vízben ficánkoló alak színpadi alteregója a vásznak takarásában slattyog. Akkor már inkább a cirkuszi mutatványokhoz csak távolról illeszkedő, lírai madárkaröptetés – egy, az összekulcsolt kezek ütemes nyitogatásából születő, repkedő kismadár elszabadul, tesz néhány kört, majd visszavedlik árnyjátékká, és megkeresi az őt teremtő kezet – ennek a képnek legalább van hangulata, még ha nem is túl eredeti.
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Maguk a cirkuszi elemek sajnos kevéssé meggyőzőek. Nem túl izgalmas, ahogy az egyik szereplő megsétáltat egy gyermek méretű nadrágot a színpadon, máskor téglányi tömböcskéket „ragaszt” egymáshoz, esetleg egy ezüsttel befújt gipszkezet dobál végetérhetetlenül. A darab időkezelése is roppant problematikus, olyan műsorszámok vannak benne a végtelenségig nyújtva, melyek félpercnyi felvillanásnál nem érnek többet. Még az is a kisebbik rossz lenne, ha félórásra húzták volna a produkciót, mint ez a kétségbeesett dagonyázás. A lerobbant lakótelepeket, kihalt, külvárosi prériket felsorakoztató film nem érdektelen, de dühítő, amikor sokszor kizárólag arra szolgál, hogy a háttér mozgalmassága valamiféle lendületet kölcsönözzön az előtte döcögő, szinte statikus, unalomba fulladó kunsztoknak.