Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NOSZTALGIKUS TELJESSÉG

Bodor Béla: Az eszmélet munkái – Kísérletek 1988-2008
2009. febr. 25.
Az a benyomásunk, hogy Bodor Béla a mindennél csak egy hajszálnyival tud kevesebbet: ilyenkor nagy a kísértés, hogy a szövegek nyelvi sajátosságaiban vagy az esszéműfajból is következő, hatáskeltő érvelésben keressünk kapaszkodókat. GERE ZSOLT KRITIKÁJA.

bodorbelaHa feleslegesnek nem is, igazságtalannak tűnik mindkettő.

Húsz év nem-irodalmi esszéanyagát gyűjtötte kötetbe, rendezte az „eszmélet” jaspersi, József Attila-i történetévé Bodor Béla. Az egyes fejezetek tematikája zavarba ejtően gazdag: a filozófiai, s a határterületet jelentő teológiai, vallástörténeti írások mellett természet- és társadalomtudományi, történelmi, zenei, képzőművészeti kritikákat, tanulmányvázlatokat, ismertetéseket, recenziókat találunk. Az 1988-2008 között keletkezett szövegek döntő része az Élet és irodalomban jelent meg, s ha a kötetbe rendezés és a definitív alcím (Kísérletek) csökkenti is az egyes írások önállóságát, illetve ha néhány (Földényi F. Lászlóról, Huizingáról, a Képes Próza Tárról) nagyobb lélegzetű, lábjegyzetelt szöveg el is tér ettől a módszertani felfogástól, valóban: nem készre csiszolt tudásanyagot, hanem párbeszédre, vitára késztető szövegeket kap az olvasó. És csak nagyon ritkán ismertetést, penzumbekezdést, tartalomleírást. Az Előzetes utószóban Bodor nyíltan meg is fogalmazza azt a műfaji (nyelvi, szemléleti) stíluseszményt, amit főleg Nietzsche (de ráismerhetünk Hamvas Béla és Németh László hatására is) írásművészetét követve, lelkes pályakezdőként alakított ki, az „intuitív totalitás”-hoz (7.o.) való ragaszkodást, a nyelvi expresszivitást és a szándékolt szubjektivizmust az írásaiban.

A kötet címadó, Jaspers A filozófiai gondolkodás alapgyakorlatai kapcsán adott tudós arcképe az esszéista Bodor önarcképe is egyben, s magyarázatot ad a szokatlanul széleskörű tudományos érdeklődésre: „rendszere középpontjában a mai (persze a mindenkori mai) ember kérdései állnak: ki vagyok én a világegyetemben, a történelemben, az élővilágban, a társdalomban, a politikában, a lélektanban, a vallásban, a halál felé tartó létezésben?” (58.o.) A gyűjtemény tematikájában kivétel nélkül szereplő tudományterületek, a teljességre törekvés és a szenvedélyes individualizmus összefonódása a polihisztorok és a fausti ember utáni, régóta kiveszett nosztalgiát idézi Bodor Béla még egy-egy alkalmi írásán keresztül is.

Az erre való nyitottság, ráhangolódás, a filozófiai háttér hiányában viszont könnyen elutasíthatjuk Bodor írásaiban ezt a gondolkodás- és érvelésformát, s a kötet esszéit folyamatosan, „regényként” (6.o.) olvasva sokszor éreztem ellenszenvet, távolságtartást az olyan, eredőket, folyamatokat, következményeket összeboronáló mondatokkal szemben, mint például hogy „az európai ember életvezetése a sorsépítés fogalmával írható le a legpontosabban” (12.o.). Mert épp vagy sorsépítőnek, vagy európainak nem éreztem-gondoltam magam közben, és a mondat, ha nem is szándékoltan, de megfosztott a szabadságnak attól a bizonyos mámorától, ami szeret megfeledkezni legalább néha-néha sorsról, európaiságról és messzire menekülni az általánosító kijelentésektől. „A klasszifikáció fáján terem a bűn almája”, írja Edmund Leach, s az értékelésnek, leírásnak ez a szinte megkerülhetetlen csapdája gyakran fenyegeti Bodor írásainak problémafelvetését, konklúzióit. S ez olykor más irányba, az aforisztikus megfogalmazások, sőt a hétköznapi élet pszichológiájának irányába is nyitottá teszi a szöveget. A döntéshelyzetek nyelvi folyamatához kapcsolt, banálisan kézenfekvő és felesleges kiegészítés például Bodor részéről, hogy a leíráshoz zárójelben megadja annak leegyszerűsítő, tapasztalati vetületét is: „a hívószavak szerint tördelt világismeret-programot laza tudatállapotban futtatni kezdjük (nemritkán félálomban; ezért szoktunk nehezebb döntéseinkre ‘aludni egyet’)” (15.o.).

Ugyanígy érthető az olvasástörténeti háttere annak a következtetésnek, miszerint „valódi ‘hermeneutikai’ kihívást csak a régi és a modern irodalom kora között keletkezett művek jelentenek, melyek értelmezési kulcsa gyanánt még nem használhatjuk a modern szépirodalmi esztétika eljárásrendjét, de már a régi irodalom esetében alkalmazott historikus filológia eszköztárát sem” (291.o.), de anélkül, hogy elméleti kifogásokat hoznék föl a magyar irodalom egészét triptichonba rendező szemlélet ellen, annyit megjegyeznék, hogy a szóban forgó XVIII-XIX. századi szövegek olvasásában azon túl, hogy a szépirodalmi funkció sem mindig egyértelmű, a modernné olvasás és a historizáló filológia bizony sokáig folytatott állóháborút, s nem volt olyan hermeneutika, ami közös nyelvet tudott volna találni közben.

Vagyis számomra ezek a példaképpen kiragadott mondatok így, igazságtartalmukat tekintve kissé sarkosak, finomításra, kiegészítésre, több párbeszédre várnak. De közben olyan, a specializálódás, az interdiszciplinaritás útvesztőiben egyébként már fel sem merülő kérdéseket, megállapításokat kap az olvasó, ami bevallatlanul ugyan, de mégis nosztalgikus örömmel tölti el. A kötet írásaiban a gondolkodás léptékét, merész tágasságát, az esszé határsértő pimaszságát lehet újra meg újra megszeretni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek