Látszólag kevés köze van egymáshoz a Gyurmával nemzetközi hírnevet szerzett Vaszilij Szigarjev (1977-) darabjának, a Fekete tejnek illetve a drámaírói tehetségére élete gyorsan közelgő alkonyán felfigyelő osztrák Werner Schwab (1958-1994) Bécsben 1990-ben bemutatott színművének, az Elnöknőknek. Pedig a groteszk kilátástalanság, a kegyetlenül cinikus emberismeret, a húsbavágó társadalomkritika valamelyest eleve összekapcsolja őket, de a darabokból készült magyar előadások – lett légyen bármilyen különböző is a sorsuk – szintén számos közös vonást hordoznak.
Az egyaránt a Kamra intim terére komponált előadások felvételei a Katona és a Budapest Film tízrészes DVD-sorozatában a nemzetközi kortárs drámairodalmat képviselik (a sorozat harmadik kortársa magyar: Spiró György a Csirkefejjel). Abban is hasonlítanak egymásra, hogy bár időben a legközelebb állnak hozzánk, s mint ilyenek elvileg akár a számunkra leginkább ismerős világokat is elénk tárhatnák, mégis szándékosan a hős nélküli, vagy éppenséggel a kizárólag antihősökben gondolkodó dráma keserű modelljét követik. Az azonosulás, az együttérzés, a megbocsátás haszontalan fogalmakká koptak napjainkra, miközben a mélyből az egyetlen kiutat – ha belegondolunk, nagyon is konzervatív módon – itt is, ott is a Jóisten feltűnése jelentheti. Akinek az útjai még mindig kifürkészhetetlenek: a koszlott orosz vasútállomáson állítólag megjelenik az anyai bánatok elé néző Surának, míg a világ minden kínjában könyékig turkáló Mariedl kivégzése során és révén saját maga lényegül át valamiféle transzcendens létezésbe.
Közös még a leginkább szembe-, vagy inkább fülbe ötlő jegy: az orosz illetve német eredetik alapján készült fordításokat saját képére átdolgozó Parti Nagy Lajos (írói) közreműködése. Az 1996 óta (!) a Kamra repertoárján szereplő Elnöknők szolidabb, de nem feltétlenül szelídebb, ám minden értelemben takarékosabb nyelve most, 2009-ben jobban meglep, mint a 2004 telén bemutatott, s alig másfél év után a műsorról lekerült Fekete tej televényszerű, a kort s az általa taglalt kórt már-már túlontúl tökéletesen jellemző, felismerhetően és jellegzetesen Parti Nagy által (f)el- és megtalált nyelvezete. Persze szó sincs arról, hogy az invenciót hiányolnám az előbbiből, de mégis hatásosabbnak gondolom a Schwab-darab keményen koppanó, sokáig szikár és tömör mondatait, mint a Szigarjev-szöveg megzabolázott burjánzását.
Szigarjev a Fekete tejben gyomorforgató kegyetlenséggel írja tovább az orosz néplélek sajátjának tekintett elszigeteltség és kilátástalanság százévek óta közkézen forgó narratíváit, míg Schwab a három rémes nővérnek a vallás, a szexus és a fogyasztás körül forgolódó, sosem megélt kalandjairól mond végső elalvás előtti horrormesét. A sorozat korábbi elemeihez hasonlóan a filmek audiokommentárral, azaz a szerzőhöz, darabhoz, előadáshoz kapcsolódó információkkal társítva is megnézhetőek/meghallgathatóak: a (legtöbbnyire) jól mondható (Marik Noémi és Sólyom Attila által írt) és jól is elmondott (a Fekete tejnél Jordán Adél, az Elnöknőknél Kocsis Gergely tolmácsolásában elhangzó) szöveg pontos és fontos mondandókkal bír. Mint minden értelmezés, vitatható (például Petrovna Fekete tej-beli pozitív szerepét illetően) illetve kiegészíthető (például azzal, hogy a másik két ’elnöknővel’ szemben Erna azért is visel otthonkát, mert az ő lakásában történik mindaz, amit látunk). Igen hasznos a színház(történet)i kontextus meg a történelmi, társadalmi és politikai háttér részletekbe menő felrajzolása – az Elnöknők kapcsán például épp úgy szó esik a II. János Pál által képviselt neokonzervatív egyházpolitikai fordulatról, mint az osztrákoknak a saját náci múltjukkal kapcsolatos, máig feldolgozatlan traumáiról vagy arról, mit köszönhet Schwab drámája a középkor vallásos színpadi műfajainak. A szerkesztők alighanem maguk is belátták annak szükségességét, amit e fórumon korábban már szóvá tettünk, vagyis hogy a felugró ablakokban megjelenő tudásmorzsákat magyarul tudó és gondolkodó emberekkel kellene megíratni – a két DVD esetében erre nem is lehet panaszunk.
Az adathordozókat nyilván számos további csillogó-villogó extrával lehetne még elhalmozni, ám e helyütt csupán egyetlen fájdalmunkról adunk számot. Mindkét felvétel profi tévéfelvétel, vagyis a készítők egyértelműen túlléptek a színházi előadás puszta rögzítésének amúgy sem hálás feladatán. A profizmusnak azonban ára van. Először nem is értettem, mi zavar, aztán rájöttem: a közönség együttlélegzése, nevetése és megrökönyödése hiányzik a nem a nézők jelenlétében készített felvételekről. Még jó, hogy ez a fotelben ülve is pótolható.
Kapcsolódó cikkünk:
Jászay Tamás: (Szín)házimozi / Három nővér, Tartuffe, A Talizmán