Kárpáti Péter legjobb darabjaiban virtuózan többrétegű nyelvi univerzumot teremt, lazán összefűzött talált szövegekből, jelenkorból, politikatörténetből, ilyen-olyan kultúrkörökből vett figurákból, motívumokból, valahol a mese és a tündérjáték határán. Soha nem volt erőssége a pontos, feszes szerkezet, ám a történetmesélés, adomázgatás lassúdad hömpölygéséért általában kárpótol, ahogyan az egymásban megmártózó színpadi rétegek derűs alul-felülnézetből mutatják egymást folyamatosan. A népi nyelv, a naiv látásmód jobbára üdén, frissen, szívmelengetőn emeli meg a kiürült, sivár mai életanyagot.
Most nem ez a helyzet. Kárpáti Péter úgy állt munkának, ahogyan szokott. Megtalálta Vajda Mária szerelemről szóló parasztvallomásainak kötetét, és kimetszett néhány motívumot, megírt belőlük néhány laza dialógust. Közéjük applikált pár népdalátiratot. Hozzájuk csapott egy online fórumon olvasható hozzászólásokon alapuló betétet. Felskiccelt egy keretet a társbérletben szorongó, immáron viselős pesti riporternőről, aki a letűnőben levő paraszti világ szerelmi kultúráját kutatja magnóval – aztán hadd szóljon.
 Dióssi Gábor az előadásban |
Hát, nem szól. Ott van ömlesztve a színpadon ez a tömérdek nyelvi anyag, a figyelemre méltó rendezéseket is jegyző Simon Balázs dinamikusan terelgeti jobbra-balra a Honvéd Kamaraszínház társulatát, van nagy gajdolás, folklorisztikus hangzavar, sivítozás, rángatózó busó-bábok – ám nincs, ami megszólaljon. Szétszálazhatjuk, persze, mi a gond technikailag: szétesnek a terjengős jelenetek, nincs sodruk, fókuszuk. Olykor érthetetlen, mit keresnek egymás után. Laposak a dialógusok. Hiányoznak a jó, játszható figurák. A kudarc fő oka, hogy Kárpáti ezúttal unott rutinnal működteti megszokott munkamódszerét, lélek és mondandó nélkül. Az eredmény: népieskedő, dialogizált szociológiai pamfletek lazán összefércelt, cinikus sora.
Mert őszintén: mennyiben ragadja meg a szerelem – égi vagy földi – lényegét az a jelenet, amelyben vőlegény és menyasszony egy egeret kerget a nászéjszakán a hímzett vánkosok között, míg a kulcslyuknál tolong az egész falu? A falusi nép kíváncsi. Jó. Vagy a megfelelési kényszerrel küzdő, férfiként előszeretettel női WC-ben pihengető, esetleg nőként a férj őrülete elől negyven Andaxinba menekülő gyakorló idegbetegek, s az őket kezelő félőrült doktor elviselhetetlenül harsány karikatúrája? Vannak súlyos kapcsolati problémák, és kevés a jó szakember. Jó. Mit kezdjen az ember az első világháborús árokban unalom elűzésére előadott, rókamama-párosodásról szóló elég primitív, vontatott mesével? Kínjukban a férfiak hajlamosak altesti humorral múlatni az időt. Jó. De hol itt a szerelem?
 Jelenet az előadásból. Forrás: foto.szinhaz.hu. Nehéz Andrea felvételei |
Mióta világ a világ, csak pszichés görcsök vannak, durva fizikalitás és tudatlanság, kapcsolatképtelenség és örömtelenség – sulykolja unalmasan Mi a szerelem? című művében közel három órán át Kárpáti Péter, és a Simon Balázs rendezte előadás, mely a Szkénében és a Gödör Klubban egyaránt látható. Láthatóan maguk sem lelkesek a gondolattól, amelyre azért rendre rácáfol az élet – a humorát sem nagyon találják. Ennél nagyobb baj, hogy a sivárság, a kongó üresség, a megjeleníthető emberi tartalom hiánya elől vaskos, olykor trágár – „népies” – hangoskodásba, garabonciás hejehujába menekül folyton-folyvást az előadás. Vannak mellbevágó vizuális „poénok” is, afféle szimbólumok: falusiakra szerelt hatalmas műanyag fülek (falun folyton fülelnek), meg ágas-bogas fadarabok (faragatlanok, görcsösek – gondolom én). A szabadon lengedező, sokszor szerephez jutó hatalmas kulcslyuk még elmegy.
A Madrid határán dallamára komponált osztályharcos indulatú falusi asszonykórus az értékelhetőbb jelenetek közé tartozik. A pszichiáter rendelőjében látható negyvenes megcsalt nő hitetlen tekintete, a ruhát magán szorosan összehúzó falubeli asszony görnyedt tartása legalább emberi. Amikor Rózsi néni, aki egészen addig rejtélyes okból négy lábon járt, és úgy tekergette magát, mint egy agár („kivert kutya ez az asszony” lenne a megfejtés?), fölpattan az asztalra, és rommá tapossa a fonott kalácsot, legalább megközelítőleg értelmezhető, megragadható érzelmeket mutató jelenet. A vonagló, őrjöngő pszichés betegek meg a hibbant doktor durva rajza az előadás abszolút mélypontja.
Rezignált, megbékélt utolsó képben némán ülnek a párokba rendeződött népek, bámulják az üres levegőeget. Olyan a szerelem, mint amikor a sziki fű virágzik a Hortobágyon – hangzik el legvégül az egyetlen valamennyire szép gondolat. Lehet, hogy virágzik a sziki fű a Hortobágyon, nem tudom. Ezen a ponton a sziki fű már nem segít.