Margitai Ági

A Margitai Ági jutalomjátékaként hirdetett előadás forszírozza a jókedvű, vérbő játékot, ezzel azonban sem a színész(eke)t, sem a közönséget nem nagyon jutalmazza. Ahogy a műfaji megjelölésen – pszeudo-reneszánsz hisztériumjáték –, úgy a darab és a megvalósítás egészén is sok a kacifánt, s kevés, ami alatta húzódik. A spanyol klasszikus Fernando de Rojas ötszáz évvel ezelőtti műve nyomán írt változatban Margitai kedvesen adja a címszerepet. Legyint és mereng az elszaladt időn, nosztalgiázásból szorgos mai szarkeverésbe vált, dörzsölt és nemtelen, szabadszájú és disztingvált, ahogy Európa-alsón illik egy elvirágzott kurvához, virágzó kerítőnőhöz. Üldögélhet trónszerű széken, padszerű ágyon, átléphet kis díszletszakadékokon, és dönthet úgy, hogy ezt ő már nem lépi át.

Téby Zita és Friedenthal Zoltán

A Celestina-szerep minden kellemével együtt messze jár Margitai Ági pályájának emlékezetes figuráitól. Természetesen ő az est karmestere, társai akkor is beintésére – végszavára, pillantására, közelére – várnak, amikor nincs jelen. Legtartalmasabb – fuvallatnyi – közös jelenete a legjobb partnerének bizonyuló (ám a történet egy másik szegmensében érdekelt) Lukáts Andorral (Pleberio) kerekedik. Elég egy összeakadó pillantás, egy elharapott szó… – alighanem nagysikerű pornófilmet lehetett volna forgatni, amikor – fiatalon – a ragyogó kéjnő és a dúsgazdag úr, az utóbbi által lepengetett aranyak ellenében, egymásba gabalyodott.

Lukáts Andor

Az egész együttes működőképes, ha kissé csiholtan is. Egyed Attilának (Sempronio) majdnem mindig korog a gyomra, s ezért meg másért folyton gyaláznia kell fukar anyját, Lapis Erika kurtizánja (Elicia) és Viola Gábor a (nyilvános) házhoz pénzt nemigen hozó katonája (Crito) mindig azon jártatja az eszét. A némiképp tágasabb tartományban mozgó (szüzességüket talán tényleg most vesztő) kezdőket, a tenyeres-talpas-félmulya parasztlányt, prostituált-jelöltet alakító Szilágyi Katalin (Areusa) és a jámborabb másik szolgát játszó Katona László (Parmeno) sem jut hálásabb lehetőségekhez. A szerelmesek – az inkább a lágyéki hajszoltságtól, mint a szívbéli vágyakozástól félig eszét vesztett Calisto és az atyja által rövid pórázon tartott, ám otthonról már lelécelésre kész Melibea – valóban szeretik egymást, így Celestinának nem is a közvetítéssel, inkább a gondos szigorúságú, derék Pleberio megpuhításával akad munkája.

Szilágyi Katalin és Katona László

A Lőrinczy-féle változatban igen nagy meglepetésként ér minket, hogy C&M – Friedenthal Zoltán és Téby Zita – ugyanúgy a lehető legrosszabbul végzi, akár majdnem valamennyi figura. Ha nem tudnánk, hogy ez a mű „a spanyol Romeo és Júlia” (ha az, akkor egyébként a címszereplő nem más, csakis Lőrinc barát – pap helyett a testi szerelem papnéja), akkor még groteszk csattanóként sem nagyon értenénk az előkészítetlen általános elhalálozási, majd az általános feltámadási kifejletet.

A díszlet (Kiss Gabriella terve) leginkább egy termetes halászbárka fedélzetére emlékeztet, kajüttel, lejáratokkal, két kis víztároló medencével (az egyik kert, és műpipacsok is virítanak benne). Némi fantázia a szín egyik végére hajóorrot, a másikra fart képzelhet – de hogy a lomha csolnak merre haladjon, azt H(arsányi) S(ulyom) L(ászló) és N(ovák) E(szter) nem nagyon számította ki. A boardon nagy mászkálás, szaladgálás folyik, a futkározás mellett a fények is terelgetik a figyelmet, senki nem akar kimaradni a kavalkádból. Hol innen, hol onnan bújik elő egy-egy jelenet. A széttagoltság inkább alkalmi, mint ésszerű. A produkció minden gond és súlyosabb unalom okozása nélkül eljut elejétől a végéig; a két pont a látszat ellenére nincs messze egymástól.

Egyed Attila. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A jelmezek hűvössége, szegényes kopottsága elárulja, hogy az előadásban – melyet a tatabányai Jászai Mari Színház Budapesten, a Gödör egy új pince-játszóhelyén is repertoárra vett – a reneszánsz tombolás általánosságai, szélsőségei mellett az emberi viszonylatok korszakok feletti szociológiáját és lélektanát is célba vették. Kutas Diána a szürke, barna ruhákra elütő színes csíkokat, mintákat forrasztott (kiváló Lukáts szürke gúnyája a citromsárga szegésekkel), a lábbeliket folthagyó, rikító, bohócos festékekbe mártotta, s akinél csak lehetett, sportcipőt alkalmazott, hogy a mű még nagyobbat lépjen a jelen felé.

Margitai mosolygósan eszes, udvartartása odaadó – illő, hogy a néző is tapsoljon.

Vö. -ky: Celestina