Bánffy Miklós: Novellák – Bánffy Miklós művei, III.
2009.02.23.

Illés Endre egyik esszéjében dilettánsnak nevezte Bánffy Miklóst, de minden bántó szándék nélkül; azaz olyasvalakinek titulálta ekként az 1873-ban Kolozsvárott született és 1950-ben Budapesten elhunyt erdélyi főurat, aki valóban kedvtelésből, a kultúra szeretetéből foglalkozik a művészettel. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS ÍRÁSA.

Hogy Bánffy szinte megszállottan ambiciózus műkedvelő volt, az aligha kétséges: szerteágazó irodalmi tevékenysége mellett grafikusként működött, volt karikaturista, jelmez- és díszlettervező, egy időben a magyar állami színházak intendánsa (e téren nevezetes tette, hogy konzervatív ízlését leküzdve részben az ő közbenjárására, ráadásul az ő díszletterveivel mutatták be Bartók A fából faragott királyfi című balettejét 1917-ben), és attól fogva, hogy 1926-ban visszaköltözött Romániába és fölvette a román állampolgárságot, a magyar nyelvű kulturális élet egyik legfőbb szervezője, ötletgazdája. Illés Endre remek jellemzése szerint elsősorban az ellentmondás szelleme éltette az osztályához erősen kötődő, de annak bűneit éles szemmel látó nagyurat, a Bethlen-kormány külügyminiszterként talán ezért rajzolt gyilkos karikatúrákat diplomáciai tárgyalópartnereiről a genovai kongresszuson 1922-ben, és az udvar megbízottjaként talán ezért rendezte meg botrányosra, hadirokkantakat felvonultató haláltáncra IV. Károly koronázását 1916-ban.

Ám irodalmi működésében kevéssé tudta érzékeltetni lucidus szellemét (kivétel talán a Mózsi és Ábris című igen epés szatíra), e téren menthetetlenül konzervatívnak, sőt olykor szinte félénknek bizonyult, noha – legkivált a szerelmi-szexuális élmények leírásakor – nyilvánvaló, hogy e téren komoly tapasztalatokkal rendelkezett. De társadalmi státusa, főúri mivolta talán erősebb gát volt, semhogy a művészethez olykor feltétlenül szükséges gátlástalanság utat törhessen epikájában. Talán kissé ez is az iskolázott dilettantizmus jele. Érdekes, hogy a dilettáns jelző már igen korán felmerül vele kapcsolatban, és 1942-ben nem kisebb szellem, mint Örley István védte meg a vádtól a Nyugat utódja, a Magyar Csillag hasábjain; éppen ő, akit aztán aligha lehet az arisztokrácia iránti elfogultsággal vádolni. És noha Örley Móriczot, egészen pontosan a Barbárokat említi a Farkasok című (kétségtelenül mindmáig legjobb) Bánffy-novella kapcsán, ma már inkább úgy érezzük, Jókai, netán Kemény Zsigmond, sőt olykor Jósika Miklós stíluseszménye vezette a tollát. Mert romantikus volt Bánffy mindenekelőtt, és a miliőrajzban kétségkívül igen erős Farkasok lapjain sajnos nem a realizmus, hanem a kalandregény szelleme diadalmaskodik, így a sorszerűen, komor színekkel induló történelmi elbeszélésből a végén nem lesz más, mint egy mikszáthosan csattanó nagyszerű anekdota.

És ez Bánffy egyik legfőbb műfaja, ha novellát ír. Ilyen – meglehetősen igénytelen – szalon-anekdota a Boriska grófnő kendője, az Élő kísértetek, a Valahol, és ilyen a környezetrajza miatt olykor kellemes perceket szerző Csácsá. Az anekdota néha átcsap mesébe, jó példa lehet erre A koronás tízes című állattörténet, egészen zsurnaliszta ízlésre való befejezéssel. Másik vezető műfaja a történelmi anekdota vagy parabola, e nemben kétségkívül a legkiválóbb az Örley által is dicsért A császár titka, mivel ebben nem erőlteti, hogy mindenáron felmutassa a történet morálját. Ugyanakkor éppen ez a szájbarágás teszi tönkre Az ostoba Li című egyébként sem túlzott intellektuális igénnyel megírt példázatot.

Bánffy Miklós
Bánffy Miklós
A novellák mellett az először 1931-ben, az író saját illusztrációival megjelent Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja című elbeszélésciklus adja a kötet meritumát. Fiktív történelmi dokumentum ez, amelyet a filológusokat, történészeket szellemesen parodizáló előszó szerint a szerző II. Rákóczi György uralkodása alatt, vagyis az 1640-50-es években írhatott. A kiváló írónő, a kritikáiban megvesztegethetetlen Kádár Erzsébet 1943-as cikkében egyenesen Boccaccio és Balzac pajzán történeteihez hasonlítja Fortéjos uram feljegyzéseit, és egyébként is igen magas polcra helyezi Bánffy stílusjátékát. Számunkra már megmosolyogtató ez a túlzott dicséret, mai szemmel inkább erőltetettnek, olykor erősen kiizzadtnak érezzük az író fáradozását, hogy a soha nem létezett barokk-erdélyi nyelvből kicsikarja a furcsa ízeket, felmutassa e kitalált idióma zamatos fűszereit. A nyelvi elavultság és csináltság mellett a többnyire sután szellemes(kedő) történetek is csalódást okoznak, a sokféleképpen sulykolt tanulság a kis novellák végén pedig egyenesen lehangoló. E nagy ambícióval megírt kötetke feltehetően Bánffy életművének leginkább elavult részéhez tartozik. Mint a Mesék, mely először a szerzői név megjelölése nélkül 1896-ban jelent meg, és amely ugyancsak olvasható ebben a Dávid Gyula által gondosan szerkesztett kötetben.

Egyszóval novellái megjelenése alkalmával legfeljebb árnyalhatjuk, de komolyan kétségbe aligha vonhatjuk Illés Endre 1965-ös ítéletét, és nem követhetjük Örley Istvánt, aki Bánffy életműve átértékelésére szólított fel. Egy jó ízlésű, kellemes íráskészségű, pallérozott dilettáns - nem több, de nem is kevesebb az irodalom világában Bánffy Miklós.

Kiadó:  Balassi Kiadó - Polis Könyvkiadó,  Kiadás éve:  2008,  Terjedelem:  331 oldal,  Ár:  3500 Ft
Megítélt támogatás: 3 000 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A Balassi Kiadónak kiadói program megvalósítására (ebből 500000 Ft. a Bánffy-kötet kiadására) (2008)