De Richard Goode játékát hallgatva minden világossá vált: igenis elképzelhető, hogy ugyanabban az emberben lakhat egy erőszakos zongorista és egy lírára hajlamos introvertált is. E tulajdonságok legalább annyira nem tűnnek antagonisztikusnak, mint a szerelmes hevülése és enyhe undora. Idézhetnénk Catullust is ehelyütt, a híressé vált sorokat a gyűlölet és szeretet egybekovácsolódásáról. Helyénvaló lenne idézni őt, mert Goode koncertjét lehetett szívből gyűlölni – Bach-játékát –, és lehetett elragadtatva szeretni is – Chopin- és Schubert-interpretációját –, de citálhatjuk a neves költőt azért is, mert klasszikus szerző, és ha valami, hát ez, a klasszicitás, a klasszikus formák, szerzők és zongoristák megidézése jellemezte a leginkább Goode munkálkodását a billentyűkön.
 Richard Goode |
Bartók III. zongoraversenyének négy évvel ezelőtti előadása után – Goode kétszer is fellépett az új évezredben, a Budapesti Fesztiválzenekarral – meglepőnek találtam, hogy legkiválóbb zenetörténészeink egyike (ne kerteljünk: a legkiválóbb) Somfai László, a következő sorba állította be: Schnabel, Serkin, Brendel. Még ha igazat is adtunk egykor a Muzsika kritikusának, aki azt írta, hogy nem a Bartókra, hanem a ráadásként elhangzó Bach-tételre, a Sarabande-ra kellett inkább figyelni, ha meg akartuk érteni, miért írják oly sokan a tengerentúlon, hogy az egyik legnagyobb ma élő zongorista Goode, akkor sem mertük volna az azon a koncerten már-már a búskomorságig elmélyült Goode játékát eme nagyokéhoz kötni. Egyetérthettünk azzal is, aki a zongorista Bach Partita-felvételeiről értekezett, és így szólott: szó sincs itt táncosságról, csembalóhangról, nem érződik játékán a régi zenés mozgalom hatása; de mégis kétkedéssel kellett fogadni élő szereplései után, hogy bérelt helye lesz a koncertéletünket felpezsdítő A zongora elnevezésű sorozatban. Goode régi vágású zongorista – semmi slendriánság, semmi lötyögés; melléütéseinek száma csekély, minden hangot átgondol, játékában semmi sem esetleges: nem hat rá a folyton köhögő közönség sem – a legkíméletesebb lenne őt romantikusnak titulálni. A romantikus szemlélet teszi érthetővé (és határozza meg) játékát. Minden hanggal, minden ütemmel érzelmeket fejez ki: Bach kötheni nagy ciklusának darabjai, a Francia szvit és a G-dúr prelúdium is egy érzelemről ad hírt, ahogy a valóban érzelmek kifejezését szolgáló Chopin- és Schubert- darabok is. Ennek tudható be, hogy mind erőszakosnak, mind érzékenynek, sőt kifejezetten gyengédnek is hathat egy darabon belül Goode muzsikálása.
A Bach-prelúdiumot nagyon erősen indította: eleinte még kopogott a basszus, majd egyre dühödtebb crescendóba kezdett. A G-dúr Francia szvit ugyancsak e harsogó – de nem zavaróan harsogó – basszussal indult. A jobb kéz mintha egy énekest idézett volna meg: az ének hol kétségbeesést tükrözött, hol lemondást, hol fájdalmat. De sosem lett Goode játéka érzelgős, ahogy harsány sem. A legkevesebb technikai nehézséget támasztó Chopin-noktürn (a Desz-dúr) zavarba ejtően szomorú lett: nem teliholdas éjszakákat idézett, hanem csillagfényű magányt.
 Chopin 1848-ban |
A kamarapartnerként ismertté vált zongorista technikáját nem nehéz leírni: nagyon hangsúlyos basszus, kimért, hatásos szünetek, nagy lélegzetvételekkel induló tételek, éneklő szoprán, sok pedálhasználat (melynek következtében sok a zengetett hang), elmélyült, komoly játék. A művek jelentős részét Goode nem tünteti fel új fényben (bár ez alól éppen a Chopin-darabok jelentettek kivételt), nem mond meglepően mást a darabokról, mint az említett Artur Schnabel; éppen az játékának sine qua nonja, hogy a nagy romantikus elődök nyomdokain jár, és ez – a hagyományhoz kötődés – magyarázza meglepő, a kor szavának nem engedő darabválasztását is. Ha megnézzük A zongora-sorozat következő fellépőjének, Ránki Dezsőnek a műsorát, látni fogjuk mi a mai koncertprogram-divat; hogyan szokás ma egy koncertet felépíteni. Goode nagy, klasszikus darabokat játszott és egy kis Chopint; de Chopinje igen közel volt Schuberthez: csupa melankólia, csupa életveszélyes, nehéz érzés.
Alfred Brendel azt írta Schubert szonátáiról: „a suttogástól a kiáltásig a legszélsőségesebb dolgokat mondják el”. Schnabel a Musical Courier számára írt 1928-as cikkében hívta fel a figyelmet arra, hogy Schubert több mint melodista: „rendkívül drámai szonáták alkotója”. Éppen e két cikk keresztmetszetében találjuk meg Goode Schubert-előadásának leírását: drámai volt, s szélsőséges érzelmekről tudósító. Schubert utolsó (B-dúr D 960-as) zongoraszonátája – melyet nem sokkal az előtt írt, hogy ágyához kérte a Nagy Indiánkönyv köteteit, utolsó olvasmányát – Molto moderato tételének elején, az első trilla után, Goode teljes hat másodperc szünetet tartott. Mintha egy súlyos sóhajtás után folytatta volna a játékot; e szünet nemcsak drámai volt, de félelmetes is (ekkora megállás már-már kockázatosnak mondható). Az Andante sostenuto tétel csupa rövid sóhaj. Még sosem hallottam e zenét ilyen őszintének és ilyen minden kellemkedéstől mentesnek. Fájdalmasabbnak is legfeljebb csak a Somfai László listáján szereplő előadóktól.
E koncert ékes bizonyítéka volt annak, hogy Somfai Tanár Úr – bár ő a Beethoven-interpretációkat elemezve említi Goode nevét – véleménye, mint mindig, ez esetben is megalapozott volt. Goode-nak helye van egy ilyen őszinte és személyes listán. Még ha az enyémen e nagyszerű sorozat egyik következő fellépője – Grigorij Szokolov – következne is a sorban.