Szerencsére a helyszín egyre hanyagabb állaga nem rímelt a produkcióra: bizony, ez is megemlítendő tényező. A környezetből kiemelkedni nehezebb feladat, mint abban ilyen-olyan módon megragadni, a Budapest Jazz Orchestra (BJO) pedig mindig a magyar dzsessz átlagmezőnye fölött járt. A felületes szemlélő hamar megjegyezné, hogy ez az állapot természetes, hiszen az ország vezető szólistái alkotják a nagyzenekart, azonban nem mindig volt ez így, és különben is: a big band műfajában a remek egyéni teljesítmények háttérbe szorulnak és a csapatjáték kerül előtérbe; nem biztos tehát, hogy a hangszerzsonglőrök jól megélnek huszadmagukkal, több is kell az összjátékhoz. A BJO esetében szerencsés együttállásnál többről van szó, mert a Fekete-Kovács Kornél által, tíz éve nyeretlen huszonévesekből verbuvált együttes tagjai idővel tapasztalt harmincasokká váltak – és cserélődtek. A korabeli ifjúsági dzsessz-zenekar jelleg idővel professzionális karaktert öltött, és persze ez nem ment magától. A kemény munka, a kitartó gyakorlás, az egyre szervezettebbé, már-már szimfonikus zenekarokéhoz hasonlítható működési keretek, és a létezés feltételeinek megteremtése kovácsolta a magyar dzsessz egyedülálló jelenségévé a BJO-t.
 Budapest Jazz Orchestra |
Természetesen a mintáért nem kell messzire szaladni: a világ legjobb big bandjei között jegyzett Vienna Art Orchestra (VAO) 30 évnél is régebben működik, több kiváló muzsikust adott a mai modern dzsessznek, és vezetőjük, Matthias Rüegg őszes haját pont ugyanúgy fogja hátra, mint a BJO jelenlegi művészeti vezetője, Elek István. A két zenekar talán koncepciójában és a modernebb törekvésekhez fűződő viszonyában mutat alapvető különbözőségeket, de ez így is van rendjén. Ez a koncert is bizonyította, hogy a szabadon összeállított programsor is működhet ugyanolyan jól, mint egy tematikus koncepció (amihez a VAO-nál hozzászokhattunk) és az új utak keresése helyett a big band irodalom hagyatékának ápolása is releváns küldetés.
A BJO egyik erőssége a meghívott szólisták kiválasztása. Szerettem, amikor a Városligetben, az egyik Budapesti Búcsún a zseniális harsonás, Ray Anderson húzta maga után Charlie Mingus örök kompozícióival az akkor még fiatalokat, és Miles Davis egykori trombitása, Dave Liebman is jó emlékeket őrizhet a kollaborációról. Nem derült ki, hogy milyen apropója volt Tony Lakatos meghívásának, a két bő órányi koncert félben elhangzó szerzeményei közben viszont kiderült, hogy a jó muzsikához nem is kell különösebb indok. Maynard Ferguson, Butch Lacy, Buddy Rich, Thad Jones, Count Basie, Benny Golson nevei fémjelezték azokat a szerzeményeket, amelyek a 3-3 számban közreműködő Tony Lakatos színrelépését megelőzték. Itt még kiemelendő a talán legjobban sikerült előadás, az elmúlt nyáron a Gyulai Jazz Fesztiválon is játszó Bob Mintzer (lásd korábbi cikkünk: A fúzió gigászai) szerzeménye, a Mosaic. Itt úgy érezhette a közönség, hogy a koncerten találkozik Count Basie (és Glenn Miller, valamint Benny Goodman) hagyományos nagyzenekari felfogása annak a kornak a felfogásával, amikor a big bandre lassan marginális, eltűnő félben lévő műfajként gondolhatunk.
 Zana Zoltán |
A 15 taggal fellépő BJO alázatosan fordult a zenéhez, a rövid, frappáns szólók a bemelegedés első pár percétől eltekintve szépen, tolakodástól mentesen gördültek. A nagy big band szólisták közül hol Johnny Hodges, hol Juan Tizol juthatott eszünkbe, sajnos Harrey Carney csak azért nem, mert a baritonszaxofonnak nem volt szólója. Tenorszaxofonon Zana Zoltán, altszaxofonon Kollmann Gábor, harsonán Schreck Ferenc (a zenekar általános vezetője a bemutatás szerint) nyújtottak kiemelkedő teljesítményt, és volt a trombita karnak is egy említésre méltó hosszabb frázisa. A karmester Elek István stílusa viszont alkalmatlan a dalok közötti konferálásra, tenor-szólói pedig átlagos színvonalon mozogtak. Erényeként kell viszont említeni, hogy a méretét és felállását tekintve már éppen big band-nek nevezhető BJO gerincét képező szaxofon-harsona-trombita karokat (ez 12 tag, a további zongora-bőgő-dob ritmus szekciót hárman alkotják) nagy elánnal sarkalja fürge szólammozgásokra, a széles dinamikai spektrum és a pontos, inspirált előadás miatt így élőben is lemeztisztaságú előadást hallhattunk.
 Tony Lakatos (A szerző felvételei) |
A hosszasan kiérlelt zenekari hangzást Tony Lakatos imponáló fölénnyel egészítette ki, neki természetesen teljes darabok vezetőszólamai jutottak szoprán- és tenorszaxofonon egyaránt. Talán nem tévedés David Murrayhez hasonlítani azt az előadói habitust, amelyben a briliáns technika a zenei előadás mellett fel sem tűnik, úgymond csak szükséges kellék. Finom hangszíne soha nem lépi át a reccsenés határát, de mindig valahol annak közelében táncol. Ezért olyan költői Lakatos játékának feszültsége, ezért éreztük úgy, hogy bekapcsolódásával hirtelen 20 fokot emelkedett a levegő hőmérséklete. A ráadás első mutatvány számához Tony öccse, a hegedűs Roby Lakatos is csatlakozott. George Gershwin I Got Rhythm című száma a produkcióból átvezetett bennünket az attrakcióba, tényleg mindent hallhattunk, ami szaxofonon és hegedűn elképzelhető. Szerintem kár volt ezekért a pillanatokért, bár biztos van, aki az ünnepet csak tűzijátékkal tudja elképzelni. Végül a muzsikus Lakatos-famíliáról készülő film miatt a család öt hírneves hegedűse eljátszotta a Szomorú vasárnapot; de ezt inkább vegyük úgy, hogy nem is tartozott a koncerthez.