Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EMBERKÍSÉRLETEK

3 tánc Beckettre / Figura Stúdió, Gyergyószentmiklós, Thealter 2009
2009. febr. 11.
Kevés újdonsággal kecsegtető mozgásverkli Beckett után szabadon. Depresszív tanulság, sokszor a szájunkba rágva, arról, hogy az élet re-mény-te-len. Kicsit több tiszteletet és szabadságot a nézőknek! TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

Vava Stefanescu 3 tánc Beckettre címmel dolgozta át Samuel Beckett három rövid darabját a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház színészeire. A három darab közül kettőben egyetlen szó sem hangzik el, s a harmadikban is sokkal inkább az elhallgatások, mint a néhány kimondott szó a hangsúlyos.

Jelenetek az előadásból
Barabás Árpád

A három Beckett-darab – Némajáték I., Némajáték II., Jövés-menés – együtt sem ad ki ötven percet, így aztán repetát kapunk mindegyikből. Első körben egymás után következnek a darabok, a szereplők végig a színen maradnak, végül pedig a három darab egymással párhuzamosan, felgyorsítva fut, színpompás, hangos kavarodásban. A folyamatos ismétlések, újrakezdések azt a látszatot keltik, mintha a figurák története egy zötyögő verkli ritmusát nyögné, mindenki sziszifuszi kitartással menetel a semmibe a becketti ars poetica, a „folytatni kell, nem tudom folytatni, folytatom” jegyében.

Egy ismert pszichológiai kísérlet a tanult tehetetlenség jelenségét szemlélteti. Patkányokat zavarnak össze azzal, hogy kiszámíthatatlanul olykor ételt, olykor áramütést kapnak. Semmit sem tudnak tenni, hogy elkerüljék a negatív ingereket, végül passzívvá válnak, feladják, és többnyire el is pusztulnak: nagyjából ebbe a léthelyzetbe helyezi Vava Stefanescu az előadást. A színészek harsány és eltartott játékmódja, olykor burleszkbe csapó pojácáskodása egy végtelenül sivár és reménytelen létformát takar (úgy-ahogy), melyben a néző esetleg felismerheti saját önbecsapási mechanizmusait is. Persze, lelki alkat kérdése, ki mennyire azonosul ezzel a meglehetősen nihilista – és valljuk be csendben, olykor fölöttébb ingerszegény és unalmas – becketti világképpel.

3tancbeckettre pisztKarakteres és eredeti Csiki Csaba díszlete. Jóval látványosabb, mint várnánk; leghátul biciklikerekek lógnak (melyek az előadás egy pontján ütőhangszerként is működnek), a színpadot fura  lugasok tagolják: műanyag gyümölcsök, ollók, villanykörték himbálóznak rajtuk. A jelmezek talán kevésbé eredetiek, a férfi szereplők, a Némajáték I-II. figurái fehérre pamacsolt arccal, keménykalapban, fekete öltönyben (de kilógó bokával) lépnek színre, mint megannyi, a burleszk hőskorából szabadult szökevény, de a Jövés-menés pletykás nőszemélyeinek bohókás, zilált paradicsommadarakat idéző ruhái mosolyogtatóan csicsásak és szokatlanok.

Mint egy akkurátus törpe-Chaplin, úgy toporog görnyedve Barabás Árpád, fekete öltönyben, vádliig levágott szárú nadrágban, miközben hatalmas szemeteszsákok potyognak a levegőből. Az emberke grimaszol veszettül, felhúzott szemöldöke alól nézi a világot, amit nem ért. Kis botjával böködi a fekete nejlonokat – egyeseket óvatosabban, mert úgy tűnik, embereket rejtenek, másokat bátrabban, mohóbban – majd a levegőből leereszkedő fácskával (inkább csak egy gyalulatlan deszka egy lebegő óriáslevéllel) illetve a fentről himbálózó kockákkal, ollóval és kancsó vízzel zsonglőrködik. A lényeg, hogy bármennyire is ugrál, nem sikerül soha semmi, a vizet nem érheti el, mintha egy láthatatlan hatalom szórakozna elszánt, de teljesen értelmetlen küzdelmén – íme, tálalva a végletesen pesszimista becketti látásmód. A kancsó víz, bár karnyújtásnyira van, hirtelen eltűnik a levegőben, így a kötélre hurkolt csomó a főhős nyakában végzi – az öngyilkosság persze elmarad, a torz fácska alkalmatlan az akcióra. Miután még ez sem sikerül, a figura tovább motoz-sípol-toporog az otthonos reménytelenségben.

A Jövés-menés színésznői, Flo, Vi és Ru  – Bartha Boróka, Vajda Gyöngyvér, Boros Mária – a nejlon szemeteszsákokból tápászkodnak elő, hogy a szivárvány minden színében pompázó, selyem- és muszlincafatokból összeöltött jelmezeikben, fura fejfedőikben a múltról káráljanak, mint megannyi tébolyult kotlós. Idegesítő toporászásuk, helycserés támadásaik, egymást kibeszélő, pletykás fecsegésük és érzelgős sóhajaik mintha végtelenített lemezt imitálnának: a szavak nem fontosak, csak a monoton ritmus. Bár a színésznők sajátos külseje megelőlegezi, játszásmódjuk viszonylagos színtelensége  nem váltja be az ígért tébolyt. A visszafogottság főként akkor lesz hátrányára az előadásnak, amikor később visszatér a jelenet, de hiába kiabálják egyszerre a szövegüket a színésznők, mégis erőtlen ez a rész.

A Némajáték II. két szereplője mintha csak a mániás depresszió két fázisát szemléltetnék: egyikük, a depresszív (Kolozsi Borsos Gábor), lekonyuló szájszéllel, enerváltan nyugtatózza magát, és néha pisztolyt fog magára, a másik, a mániás (Selyem András), csuklóján ébresztőórával, öklét a levegőbe bökve, nagy „Yes!” kiáltással ébred,  és veti magát értelmetlen körök mohó ismételgetésébe. Az utóbbi görkorcsolyás, száguldó figurája visz némi svungot az előadásba, és sokat tesz azért, hogy ne üljön le a darab – ha mindenki hasonló vehemenciával dolgozna, jobban járnánk. Mindkét figura életstratégiája értelmetlen, így is, úgy is csak veszteni lehet. Érdekes, hogy az eredeti darabban szereplő szúrós tüske (amit a patkánykísérleteknél az áramütésnek feleltethetünk meg) mintha kimaradt volna a jelenetből, pedig ez olyan hangulatot kölcsönöz, mint amikor gyerekek bogarakat kínoznak szórakozásból, azaz egy rosszindulatú – a kiszolgáltatott áldozatokon nyilvánvalóan jól mulató – hatalom jelenlétét feltételezi.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Szkárossy Zsuzsa felvételei a próbán készültek

A három darab után a rendező, mintha csak véletlenszerűen összemixelné a jelenteket, egy nagy, közös akadálypályán mozgatja tovább a figurákat, akik rögeszmésen ismételgetik szerepeiket, a kilépés/tudatos rálátás legcsekélyebb esélye nélkül. A nők mély sóhajokat eregetnek és össze-vissza totyognak, az első figura botjával üti a biciklikerekeket és harsányan sípol, a férfikettős pedig keljfeljancsiként ingázik a végletek között. Ha ezeket a jelenetsorokat jobban felgyorsítanák és sokkal groteszkebbre, bizarrabbra vennék, jóval hatásosabb lenne az előadás. Valahogy a totális színpadi káosz (amire a forma, a szereplők ilyetén összeeresztése módot adott volna) hiányzik: mindenki továbbra is magányos neurotikusként pendlizik a színpadon. Kifejezetten zavaró, hogy a rendező szeretett volna valahova „kilyukadni”, pedig Beckett mindig lebegteti a végkifejletet, nála soha nincs tanulság. A szájbarágós végjáték így aztán félrevisz: a figurák mind összegyűlnek a deszkakóró alatt, és melankolikusan (műanyag) almát rágcsálnak, azaz – értjük, ugye – esznek a tudás almájából. Túl egyszerű ez így.

Vö. Barta Edit: Az ég zárva

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek