Vagyis azt a tizenhét, lényegében egy műfajhoz tartozó rövidebb zongoraművet, amely együtt afféle schuberti mikrokozmoszt alkot, az egyik legkisebb terjedelműt a zongorairodalom „szent könyvei” közül. Tulajdonképpen csodálkozhatunk, hogy ebben a külső alkalmat, megrendelést nem igénylő, bensőséges műfajban nem alkotott többet; teljes szonátáinak száma sem sokkal kevesebb az impromtukénél (nevezzük őket így összefoglalóan), márpedig egy szonáta megírása mégiscsak jóval nagyobb nekiveselkedést igényel. Talán ebben is Beethoven példája volt mérvadó számára, és a szonátát tekintette igazi próbatételnek. Nos, azt a próbát sokszorosan és a halhatatlanságig szólóan kiállta, az impromptuk – jórészt az utolsó egy-két év gyümölcsei – mégis saját jogon követelnek maguknak előkelő helyet a schuberti géniusz legnagyszerűbb megnyilvánulásai között.
 Schiff András |
Mindez csak azért kívánkozott koncertbeszámolóm elejére, mert érzékeltetheti azt a kivételes várakozást, azt az ünnepi hangulatot, amellyel a zsúfolt Zeneakadémia közönsége várta, hogyan fogja aznap este egy nagy művész átadni nekik ezt a gyönyörűséges üzenetet. Schiff András pedig bejött, leült és mesélt – póztalanul, és pontosan úgy, mintha mindenkinek külön-külön mesélne. De mégsem úgy: hiszen a pódiumüléses Zenekadémiában éppen az a jó, hogy a közönség, vagyis hát az emberek, olyan családiasan körülülhetik a művészt, hogy az nem egyszer valóságosan közéjük ül, és megfoghatóvá, tapinthatóvá, személyessé teszi a zene tüneményét. És aki a földszint tizedik sorában ül, az is érzékeli a közénk ülésnek ezt a rítusát. Ebből a szempontból az is meghatározó jelentőségű, hogy Schiff szokása szerint mindent kívülről játszott, hiszen különben úgy érezheti a hallgató, hogy a harmadik helyre szorul a kotta után, melyet az előadó koncentrált figyelmével kitüntet.
Schiff András számára a Schubert-impromptuk világa az (egyik) saját világa, nyelve az (egyik) zenei anyanyelve. Övé a fájdalma, mámora, szomorúsága és eksztázisa. Hiába a sok bés hangnem, hiába a mindenben ott bujkáló schuberti rezignáció, ez a világ mégis teljes világ, mikrokozmosz – Schiffnek pedig bámulatosan kiegyensúlyozott, gazdag és a legapróbb részletekig kidolgozott terve van ennek a mikrokozmosznak az akusztikus realizálására. A művészet nagy rejtélye, hogy miért okoz katarzist számunkra, ha az élet dolgait olyan foglalatban mutatják meg nekünk, amely a művészet, az anyag törvényeit és szabályait a legvégsőkig figyelembe veszi. Hogyan függ össze a személyes tartalom a kidolgozással és a formai tökéllyel?
 Franz Schubert |
Schiff játéka éppen ezt a végsőkig átgondolt és szerves, emellett csiszoltan kivitelezett tervet valósította meg. Biztosra vehetjük, hogy ha egy-egy darabot más kontextusban, például más szerzők műveinek társaságában játszik el, akkor módosulnak az előadás jellemzői, hiszen az elmúlt években Schiff egyre több jelét adta annak, hogy számára nem a kompozíció, hanem a hangverseny a legmagasabb formai egység; s egy eltérő kontextus egyensúlyát esetleg egészen más paraméterekkel kell beállítani. Ez a hangverseny annak ellenére hatott tudatosan eltervezett műalkotásként, hogy tartalmát készen kínálta maga az életmű. De nem találtam benne egyetlen olyan tempóvételt, olyan karaktert vagy akár a rendet megtörő túl hosszú vagy túl rövid darabok közti szünetet sem, amely aránytalan lett volna, amely ne szolgálta volna az egész hangverseny-építmény harmóniáját. Pontosan annyi szomorúság (Moments musicaux, Asz-dúr Andantino vagy az ugyancsak Asz-dúr Allegretto a D 935-ös impromtuk közül), pontosan annyi Sehnsucht (az utolsó, megint csak Asz-dúr Allegretto a moment musicalokból vagy az első D 935-ös f-moll impromptu kézáttevéses varázslata), éppen annyi férfias határozottság (esz-moll Klavierstück), annyi hoffmanni kísértetvilág (Esz-dúr Klavierstück), annyi megrendítő gyengédség (Gesz-dúr impromptu) és annyi népdalszerű egyszerűség (C-dúr Klavierstück), ami együtt, akkor és ott, azon a Bösendorferen a Franz Schubertnek nevezett kifürkészhetetlen csodát hívta életre minden napi nyűgnél élesebben és intenzívebben.
Schiff leült a zongorához a hallgatók közé, és tudta, hogy ez fog történni. Játéka szinte emberfeletti módon kontrollált, részben, mert ott van az átfogó terv (a mai terv, hangsúlyoznám újra), és mert a kivitelezés legapróbb részletét is uralma alatt tartja. „Olyan belső szólamok is megszólalnak, amik nincsenek is ott” – fogalmazza paradoxonná csodálatát mellettem ülő kollégám. S valóban, a futamnak nincs olyan hangja, amely szemernyivel is elütne a többitől, egy akkord nem lehet olyan halk, hogy ne szólalna meg minden hangja, s éppen a kívánt arányban. Ez a valószínűtlen makulátlanság mindenesetre hozzájárul ahhoz, hogy a mesélőben a varázslót lássuk, holott nem is ez az igazi varázslat. Mindenesetre ülünk, hallgatjuk, és már előre sajnáljuk, hogy hamarosan vége lesz, s hogy ezt és így már soha többé nem fogjuk hallani.
Vö. Fáy Miklós: Eleje, vége, közepe
csont: Schiff András szólóestjén