A nemzeti repertoár működésképtelen, kontextusait vesztett XIX. századi drámai örökségét felidézni a felnőtt nézőközönség számára is kockázatos vállalkozás. Hatványozottan igaz ez a középiskolás generáció esetében, hiszen hiányzik az a kulturális emlékezet és életkori beállítódás, melyekre építve párbeszéd jöhet létre darab és néző között. Az évszázados kulturális homogenitáshoz, folyamatossághoz való makacs ragaszkodás persze nemcsak a műsortervekben időről-időre felbukkanó probléma, hanem egyben oktatási kérdés is: a Nemzeti Alaptanterv legitimálja és támogatja azt a gyakorlatban régóta működésképtelen koncepciót, ami a képmutató teljesség igényével a világ- és magyar irodalom kanonikus szövegeit próbálja megismertetni, befogadtatni a mediális fordulat után döntő hányadában nem írott szövegeken szocializálódó középiskolásokkal.

Jelenetek az előadásból

Az olvasásszociológiai vagy a szövegértést célzó vizsgálatok eredményeit persze a tudomásulvétel helyett lehet a vészharang kongatására használni, de a helyből távol szándéka ebben az esetben is csak a csendes kudarc érzéséhez vezet. Mert vajon az Antigoné, a Bánk bán, Az ember tragédiája, a Csongor és Tünde vagy a Hamlet szókincséből hány százalék ismeretlen, üres hangsor csupán egy tizenéves fiatal számára? S ezen a helyzeten képes-e változtatni egy lényegében színpadi eszközök, mozgás és díszlet nélküli, főleg a nyelvi befogadásra építő előadás-sorozat?

Benkő Imola Orsolya és Csikós Ildikó rendezői koncepciója a közvetítés, megismertetés és a másként megmutatás: a könyvtől a színház, onnan pedig újra a könyv felé orientálni a klasszikus irodalmi szövegekkel talán utoljára találkozó kamaszokat. Könnyen belátható, jól követhető, hogy ennek az egyszerre heroikus és pesszimista szemléletnek a lenyomata jelentkezik a rendezés dramaturgiájában: az információátadás és a lexikális tudás miatt egyrészt hűen meg kell tartani a darabok cselekményét, szereplőit, másrészt viszont valahogyan csökkenteni kell(ene) azt a távolságot és pátoszt, ami a hagyományos, felnőtt nézőknek készülő előadásokat jellemzi. S egy lépéssel ellépni a diákszínjátszás derűs amatőrségétől, és egy lépést visszalépni az alternatív szemlélet kísérletező szabadosságától.

Ebben az átmeneti, elmosódó határvonalú területen próbált mozogni Csikós Ildikó és a Focus Műhely nagyrészt egyetemistákból álló társulatának Antigoné-előadása. A beavató színház kissé szakrális felhangú elnevezése itt nem formát, hanem pusztán a színház, a kulisszák világának megismerését, átjárhatóságát, a színészek emberközelivé, civillé tételét jelenti. Ugyancsak ezt a célt szolgálta, hogy az előadást megelőzően a szereplők már a színpadon, kötetlen beszélgetést imitálva helyezkedtek el, s a darab végén lehetőség nyílt egy rögtönzött közönségtalálkozóra, oldott légkörű kérdezgetésre is.

Nagyrészt azonban elcsépelt, az iskolai órák frontális oktatási módszereiből, nem pedig – mint ahogy azt a felkonferálásban hallhattuk – a brechti színház elidegenítő mozzanataiból táplálkoztak azok az előadást végigkísérő momentumok, amelyek a közvetlenséget, interaktivitást szolgálták volna a darabban. A „közönségkapcsolatért” (sic!) felelős, vissza-visszatérő szereplő (Brigi) szövege és feladata sokszor okozott már kínos, patthelyzetet jelentő perceket minden kezdő tanárnak. A rendezői elképzelés teljesen feleslegesen és nagy adag naivitással lépett bele a mindenki által ismert csapdába. Mert nemcsak a helyzet miatt nem lehet semmi értelmeset válaszolni arra a kérdésre, hogy a nézők közül ki olvasta a darabot, és kinek tetszett vagy éppen ki és miért ítéli el Kreónt, hanem azért sem, mert sem az igenlő, sem a tagadó válasz nem jelent valódi interaktivitást, részvételt a darab menetében, lefolyásában: inkább puszta számonkéréssé válik, ami elől minden épeszű diák elmenekül, ha teheti. Ezért, mint ilyen esetekben mindig, a részvétel helyett maradt a derűs, várakozó passzivitás a nézőtéren, hiszen e módszerekkel sem a tanteremben, sem pedig egy előadói térben nem lehet párbeszédet, oldott légkört teremteni. Ugyancsak nem értettem, hogy miért és hogyan is vinné közelebb a darabhoz a közönséget a pár kiválasztott, szereplővé avanzsált diák kínos, akadozó felolvasása a projektorral falra vetített szövegből?

Az előadás sikeressége drámapedagógiai és a repertoárba vétel szempontjából egyaránt megkérdőjelezhető: a mű ebben a formájában egy patetikus, nehezen érthető nyelven előadott temetkezési krimivé változott – vallási háttér, az eredeti darab szerkezeti sajátosságai, mitológiai összefüggései nélkül. S ezeket a hiányosságokat nem tudta pótolni, ellensúlyozni a színház és a színházi élmény közvetlenségét, mindennapiságát hangsúlyozni vágyó, de csupán a kísérletezés szintjén megmaradó, főleg az oktatásból átemelt „dramaturgia” sem.