 Jelenetek az előadásból |
Góbi Rita nagyszerű, képzett, karakteres táncosnő, ezt már Pataky Klárinál, Bozsik Yvette-nél és Szabó Rékánál is bebizonyította, legutóbb pedig, a Tünet Együttes Simon Balázs által rendezett Katasztrófa maratonján az is kiderült, hogy a prózával is ügyesen bánik. Van stílusa, humora, öniróniája a színpadon, és meglehetősen rugalmasan vált a stílusok és műfajok között. Mindezt azért tartom fontosnak elmondani, mert a Torzók társkoreográfusaként (alkotótársa Vesa-Petteri Asikainen) finoman szólva sem meggyőző.
A Góbi Rita és a finn PerformanceSirkus koprodukciójából született Torzók háromszemélyes darab, három, összeszokott, klasszikusan képzett táncos, Bacskai Ildikó, Fülöp Tímea és a Táncművészeti Főiskolán másodéves Székely Szilveszter összjátéka. Tresz Zsuzsa jelmezei, a kezeslábas, tapadós ruhák egy színes, batikolt szkafander és egy óvodai, harisnyás farsangi jelmez között helyezkednek el félúton. A ruhák extremitását az adja, hogy a fejet is zuhanysapkaként simuló fejfedő takarja, melyből csak az erősen sminkelt arcok látszanak ki. Van valami groteszk ezekben a második bőrt képező öltözékekben, melyeknek lábrészén, térdtől lefelé, illetve teljes karrészén, válltól csuklóig apró, színes pöttyök sokasodnak. (Góbi Rita weboldalán a Tachyon 4 című előadásban szereplő, testhatárokat bátran átrajzoló, mesés, szürreális Tresz Zsuzsa-jelmezek a fotók alapján viszont zseniálisak!)
Mindenesetre ez alkalommal tetőtől-talpig harisnyásan spiccel, tipeg, fetreng a színpadi hármas, olykor szerelmi háromszöget imitálva, máskor bizarr Laokoón-csoportot utánozva. Tetszetős, amikor a táncosok minden porcikája hullámzó mozgásban van, mintha csak csontnélküli lények lennének, ennek a végletei talán több koreográfiai lehetőséget rejtettek volna magukban. A mozgások jó része viszont a színpadon fekve, csúszva-mászva, gimnasztikázva zajlik, a táncosok jobb esetben geometriai alakzatokba rendeződnek, máskor inkább kimódoltan erotikus jeleneteket mímelnek.
Nagyon zavaró a pantomimes gesztusrendszer, az elnagyolt, túlzó grimaszolás, a mutogatósdi, mely táncszínházi, mozgásszínházi előadásokban elmegy, de egy viszonylag absztrakt munkába inkább csak belezavar. Mintha a koreográfusok és Hegedűs Sándor dramaturg nem tudták volna eldönteni, hogy egy vicces táncszínházi darabot szeretnének létrehozni, vagy inkább egy jóval absztraktabb, tiszta tánc felé hajló alkotást: így viszont nem túl szerencsésen keveredik a kettő, hiszen a komikus elemek rendre kilógnak. Ebből a szempontból az előadás leggyengébb láncszeme Székely Szilveszter, aki a permanens földön fetrengést további show-elemekkel gazdagítja, szétfeszített ujjaival horrorfilmeket idézően kalimpál, s közben rekedten hörög (de nyilván nem személyes invencióból, hanem rendezői instrukcióra).
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A monotonitása miatt rendkívül hosszúnak tűnő Torzók viszonylag élvezhető pontja az élő zene. A hegedűt és dobot viszont gyakran különböző, hangsúlyos testhangok (léptek kopogása, zihálás, hörgés) váltják le, pedig egyértelműen jobban járunk a zenészekkel, mint az erőltetett, horrorszinkronnak is beillő hanghatásokkal. A Torzók egyetlen igazi pozitívuma, hogy annyira nonszensz, hogy azonnali imitálási vágyat generál: hosszú, esős estéken pompás ízelítőt adhatunk az élményből barátainknak a padlón artisztikusan tekeregve, a levegőt titokzatos arccal karmolászva. Irigykedjenek csak, milyen jó kortárs koreográfiákat nézni minden este! Az iróniát félretéve persze tudom, olykor előfordul, hogy kifejezetten tehetséges emberek a próbafolyamat végére szinte belevakulnak saját munkájukba, és a nagy egyetértésben nem veszik is észre, mennyire elcsúsztak. Ilyenkor a külső szem mindig segíthet.