Jelenetek a filmből

A „generációsként” és „urbánus utcafilmként” beharangozott Papírrepülők elsősorban arra a truvájra épít, hogy egy-két perces jelenetekben felváltva futtatja a történetszálakat. A hét történetben mindössze annyi a közös, hogy mindben van emblematikus, első látásra felismerhető budapesti utcakép, illetve hogy a körülbelül 15 és 30 év közötti szereplők problémákkal küszködnek.

A leszbikus, pénztárosként dolgozó Titi ruhatervezői karrierről álmodik, és részeges, agresszív apja is megkeseríti az életét. A harmincas évei elején járó író reggelizik, csekket fizet be a postán, füstölőt és gyertyát gyújt, csak éppen írni nem képes. A cigány Petike és a nagydarab, kopasz „Tesó” zenekarokat szállít, közben a saját vállalkozásukat tervezgetik. Tizenéves lányok és fiúk élik a felnőtt társadalom szemével nézve kiüresedett, drogokkal és feltétel nélküli szexszel feldobott mindenestéiket. Joci életében túl nagy helyet foglalnak el a munkás hétköznapok (egy fitneszteremben recepciós), s így már kilóg breakes haverjai közül. A huszonéves Ferci a csaja barátnőjének karjaiban keres megoldást párkapcsolati problémáira, miközben a megcsalt lány a ház előtt, a kocsiban vár. A két dj, Andris és Roland barátságának próbája az egyikük sikere.

A Papírrepülők erényt kovácsolt a kevés pénzből és a korlátozott lehetőségekből: a kézikamerás felvételek (Czomba Albert), az amatőr színészek és a miminalista megoldások a film dokumentarista jellegét erősítik. Éppen ezért azok a jelenetek igazán érdekesek, amelyek nem törekednek többre egy-egy életstílushoz tartozó hangulat vagy közeg bemutatásánál. Így például sokatmondó az az egyszerű cselekvéssor, amelyben az író – a világ legrondább festményének társaságában – reggeli készülődését végzi, ahogy az ex-breakes Joci a Jászai Mari téri aluljáróban a haverjaival lóg, vagy ahogy Tesó grillcsirkét ebédel Petikével. Általában a párbeszédek (forgatókönyv: Szabó Simon) sem tűnnek mesterkéltnek. Ám az az életszagúság és közvetlenség, amely egyébként magával ragadhatná a nézőket, rögtön darabokra hullik, amint a történetek drámai fordulatot vesznek. A kevésbé hétköznapi mondanivaló, a nagy szavak falsul csengenek az amatőr színészek szájából.

Némely jelenet kínosan melodramatikus: Petike például egy kedélyesen eltöltött nap és néhány köhintés után váratlanul meghal. Az sem életszerű, hogy egy anya kételkedés nélkül azt feltételezi leszbikus lánya szerelmének apjáról, hogy az tisztában van gyermeke vonzalmának természetével. Az sem világos, hogy ezeket a jeleneteket mi építi egész filmmé: a történetek között – a helyszínen kívül – nincs semmi összefüggés. Hiába jellemezhető az összes szereplő „fiatal”-ként, a graffitiző középiskolások és a harmincas évei elején járó író két különböző generáció, s problémáik mérföldekre esnek egymástól. Így a nézőnek hiányérzete marad: miért pont ők? Miért nem kozmetikustanoncok vagy krishnások?

Forrás: magyarfilmszemle.hu

A jeleneteket összefogni szándékozó cím és a hozzá tartozó idézet („…Mindenki hajtogatja a magáét”) kétségkívül frappáns, ám a filmben csak a mindenki-éli-a-saját-életét trivialitásával értelmezhető. Ugyanakkor a film – a YouTube-videók átlagos hosszúságánál is rövidebb, önmagában is megálló jeleneteivel – kétségtelenül divatosan korszerű, Web 2.0-ás  tempóval pörög, és (szó szerint) egy percig sem unatkozunk. A kulcsfontosságú zene (Nightkore) pedig, ha akarjuk, átringathat 2009 Budapestjének underground világába. Akár azt is el tudom képzelni, hogy valamely szubkultúra számára fontossá válhat a Papírrepülők.

Már amennyiben a nézők nem igényelnek többet a felismerés élményénél.

Kapcsolódó cikkünk: 40. Magyar Filmszemle

Vö. Götz Eszter: Repülőrajt
Hó Márton: Mindenkinek megvan a maga története
Gorácz Anikó: A legjobb szívű behemót
Hegedűs Georgina: Mindenki a magáét 
Fáy Miklós: Nem történik semmi 
Stőhr Lóránt: Röptetés 
Csillag Márton: Budapest origami