Az már önmagában dicséretet érdemlő kezdeményezés, hogy egy délelőttre, vagy kora délutánra gyerekek töltsék meg a patinás intézmény széksorait, de a rézfúvós kvintett műsora nem merül ki a hangszerismertetésben, és nem csupán klasszikus műveket ad a gyermekeknek, de szórakoztat is: elsősorban persze akkor, ha még nem múltunk el tizennégy évesek. A Brass in the Five zenés matinéjának van tizennégy év fölöttiek számára élvezhető része is – például a J. S. Bach E-dúr fúgájának előadása -, ám egy pillanatra sem kísérti meg őket a Walt Disney-műsorok réme: nem akarnak a felnőttekhez is szólni. Nem rejtettek a zeneszámok közé csak a felnőttek számára érthető utalásokat, ahogy nem próbáltak megfelelni egyes óvó-védő iskolák előírásainak sem: a zenében és a kísérő szövegben van vér és halál is, és vannak áldozatok.

Brass in the Five (Forrás: www.brass5.hu)

Az egyik, ha éppen nem is véres áldozat, G. F. Händel volt. E szerző oratóriumaiból nem egy tételt dolgozott fel az öt rézfúvós, igaz, kíméletesen. A tételek felismerhetőek maradtak, az előadásuk feszes volt – semmi megbocsáthatatlan nem történt. Nem egy gyerekelőadáson tapasztaltam sajnos azt, hogy a zenészek a gyerekeknek lötyögősen, slamposan játszanak, messze nem oly koncentráltan, mint egy esti fellépésen. A zenés bevonulás és némi névmagyarázat után a Brass in the Five egy Giovanni Gabrieli-művet játszott el: színvonalasan, majdnem hibátlanul. Igaz, bevezetésképpen annyit mondani e mű előtt, hogy az a hangszerek beszélgetését mutatja be, kevés. Elkélt volna még egy pár mondat a szólamokról, a hangszerek sajátosságairól. Elképzelhetőnek tartom, hogy a megjelentek többsége zeneiskolába jár, meg tudja különböztetni a pozant a tubától, mégis, egy érdekesebb – átgondoltabb – szöveg segíthetne nem pusztán a figyelmet fenntartani, de a műveket is jobban megismerni. Korántsem biztos, hogy elég annyi egy Gabrieli-mű elé, miszerint a szerző Mátyás király kortársa volt (nem mellesleg: nem is volt az).

Amikor elsötétült a második rész elején a színpad, egy mögöttem ülő kisfiú azt mondta, „milyen tuti lenne, ha most bejönne egy tank”. Bizony nem könnyű műfaj a gyerekelőadás, hiszen egy általános iskolás korú gyermek jó esetben hét-nyolc percig tud egyvégtében koncentrálni. Vagyis nagyon rövid időn belül történnie kell valaminek ahhoz, hogy ne lógázza a lábát, ne susmorogjon. A Brass in the Five-nak van egy cirkuszi előadást imitáló zenés darabja is (ebből is adtak egy apró részletet), e darab és a fúvós program is, megszerkesztett, élvezetes, bírálni csak a szöveget lehet. Gyerekdarabokat, könyveket is író íróink egyike kisegíthetné az együttest, hogy ne maradjanak a kísérőszövegben csacskaságok, vagy ne legyen a hawaii kagylóval egymásnak üzenő bennszülöttek beszélgetését megidéző műsorszám kicsit sem kínos. Ez ugyanis: az volt. Az ötlet remek: a fúvósok kagylókkal, kézzel, hangokat adnak, és egy zenésztársuk tolmácsolja, hogy a régi korok ily módon sms-ezői, mit is mondtak. De a szöveg nem elég vicces („fogtunk egy nagy halat, gyertek”, „megyünk, van zöldségünk is”), nem elég merész.

Takács Tibor

A már említett Bach-művet Pap János akusztikus professzornak ajánlva adták elő a muzsikusok, a tér öt pontján megszólalva. Nem egyszerű feladat: de a darab – vagyis az E-dúr fúga (Wohltemperiertes Klavier) – nagyon jól szólt. Ekkor – és később is megfigyeltem – a jó művek, jó előadásban lekötik a gyermekeket. A legnagyobb sikere a Varázsfuvola részleteinek volt. Az Éj királynője áriáját tulajdonképpen Tóth Tamás trombitálta el – remekül -, a többiek csak a basszus kíséretet adták.

Az 1992-ben alakult együttes tagjai nagyzenekarokban, vagy az Operaházban játszanak. A tubán közreműködő konferanszié, Takács Tibor a Telekom Zenekar tagja, Sós Péter kürtös Szegeden oktat, Nagy Csaba (trombita) és Lugosi Róbert (harsona) az Operaház Zenekarának oszlopos tagjai.

A szünet után Végh Lajos homokfestő és számítógépes programokkal munkájára rásegítő, azt átfestő társa, Németh Attila színesítette a műsort; aminek gerincét a cirkuszos műsor tigrises epizódja, a Porgy és Bess átirata és egy remek, pergő, érdekes Carmen-átirat adta. Végh Lajos olyan kiváló grafikusokat idézett meg rajzaival, mint Engel Tevan István, és Gyulay Líviusz, de néhány rajza nehezen kivehető maradt: így a Carmen-fantázia befejezése is. Csak amikor vastagon felcsapott a vörös vér az áldozatból, jöttem rá, mit is látunk. A színezéseket, a trükköket – a Händel-művet illusztráló angyal mögé fehér fodros felhős és kék ég úszott be – mögöttem hangos tetszésnyilvánítás, elismerő füttyöntgetés kísérte. Az előadás végén a Szentek bevonulására mindenki ütemesen tapsolt – nem tagadom, én is. Nem elég, hogy nem sajnáltam a szülőket, mint más gyermekelőadásokon, de egyet is értettem a brávót kiáltó csemetékkel: ennyi gyerek figyelmét ennyi ideig lekötni, már önmagában is művészet.